Ma indul útjára a Gramofon podcast, amely a Gramofon zenei folyóirat szerkesztésében hallható a Gramofon podcast csatornáján, valamint stratégiai partnerünk, a Magyar Hang csatornáján. Az első vendégünk a Kossuth-díjas szaxofonos-zeneszerző, Dés László, aki felépült súlyos betegségéből, és szeptember 6-án, a Papp László Budapest Sportarénában ad nagykoncertet; Tóth Vera, Geszti Péter és színész barátok közreműködésével. Az alábbiakban a Gramofon személyes hangú portrécikke olvasható Dés Lászlóról, amelyet unokatestvére, Hollós Mihály készített.
Gramofon / Hollós Mihály
Dés László első kompozícióját 13 évesen, 1967-ben írta Jazzvigyor címmel, és már akkoriban azt mondogatta, hogy talán jazz-zenész lesz belőle. Először óvodáskorában figyeltek fel arra a környezetében lévő felnőttek, hogy jó a hallása és szeret énekelni. „Hatéves koromban zeneiskolába írattak, ahol intenzív képzés folyt: napi két énekóránk volt, és hangszert is kellett választani – meséli. „Diáktársaim 80 százalékához hasonlóan én is a zongora mellett döntöttem, ami okozott némi bonyodalmat, ugyanis nem volt otthon zongoránk, ezért bekéredzkedtünk a Városmajor utcai iskolába, ahol lehetőségem nyílt a gyakorlásra. Amikor második osztályos lettem, a szüleim óriási áldozatot hozva, 17 ezer forintért részletre vásároltak egy Förster zongorát. Ez akkoriban – az 1960-as évek elején – hatalmas összegnek számított.”
Dés nagyon szerette a zongorát, a gyakorlásra azonban néhány éven belül ráunt. A zeneiskolában klasszikus és népzenét tanult, de közben más hatások is érték. „Hatodik vagy hetedik osztályos voltam, amikor először hallottam Beatles és Rolling Stones számokat. Fantasztikus élmény volt, amit még különlegesebbé tett a felismerés, hogy így is lehet. Innen, úgy 12 éves koromtól datálódik nálam a dal szeretete” – emlékszik. Négy évvel idősebb bátyjának, Dés Mihály író-műfordítónak (1950–2017) köszönhetően tinédzserként találkozott a jazz-zel. Az akkor már egyetemista fivér a család lakásában önálló szobával rendelkezett, ahol gyakran jött össze barátaival. A „kisöccs” boldogan emlékszik vissza rá, hogy a nagyok megengedték, ő is ott legyen ezeken a beszélgetéseken. „Ott ültek, megváltották a világot, és közben lemezről Miles Davist vagy a Modern Jazz Quartetet hallgatták. Én pedig nem a beszélgetésre, hanem a zenére figyeltem, és borzasztóan irritált, hogy miközben zeneileg valamelyest képzett voltam, semmit sem értettem abból az egyébként teljesen konzekvens és értelmes zenei nyelvből, amely a lemezeken szólt. Mindez annyira zavart, hogy magamtól is elkezdtem jazzt hallgatni.”
Dés László életében először jött az avantgárd (John Coltrane, Ornette Coleman), és onnan haladt vissza, a klasszikus jazz felé. „Coltrane A Love Supreme című lemeze annyira lenyűgözött, hogy eldöntöttem: jazz-zenész leszek. Ez az egész olyan volt, mint a villámcsapás. Ekkor 16 éves voltam.” Jelentkezett a VI. kerületi zeneiskolába azzal, hogy szaxofonozni szeretne tanulni, de azt mondták, először klarinétoznia kell. Dés elkezdett olyan intenzíven gyakorolni, hogy nem egészen egy év alatt elvégezte három év anyagát. Ezt követően felvételt nyert a Bartók konziba, ahol érettségi után átment a jazztanszakra. „Coltrane-hez hasonlóan én is szoprán- és tenorszaxofonon szerettem volna játszani, az iskolától azonban altszaxofont kaptam, így azon kezdtem tanulni. Álmaim megvalósulását jelentette, amikor sikerült szert tennem egy Selmer szopránszaxofonra.”
Az eredetileg jazz-rockot (Blood Sweat and Tears, Chicago) játszó Interbrass 1974-ben szaxofonost keresett, és a választás Désre esett, aki négy évig volt a kvartett tagja. „Szinte ugyanolyan fiatalok voltunk, mint a közönség, amely főként egyetemistákból, főiskolásokból állt. Ráadásul az Interbrass egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, és hihetetlen érzés volt azt látni, hogy a fiatalokat nemcsak a rockzene, hanem a jazz is érdekli.” A jazznek élő szaxofonos abban az időszakban maga is aktív szereplője lett a rockvilágnak. 1974 őszén egykori tanára és zenésztársa, Friedrich Károly megkereste őt és a harsonás Gőz Lászlót azzal, hogy az LGT-nek fúvósokra van szüksége a zenekar téli turnéjához. „Kicsit húztuk a szánkat. Mi, jazz-zenészek az LGT-ben? A zenéjüket idegennek éreztük, nem is hallgattuk, így a számaikat sem ismertük. De kellett a pénz, ezért igent mondtunk, ami egy tízéves munkakapcsolat kezdetét jelentette.” Ennek a műfajok közötti kirándulásnak nem maradt el a negatív visszhangja: amikor más jazz-zenészek tudomást szereztek arról, hogy két kollégájuk az LGT-vel zenél, elhangzottak olyan megjegyzések, hogy elárulták a jazzt. Dés ma is kap ilyen kritikát, mivel sok film- és színpadi slágert ír – a Szerelem első vérigtől a Pál utcai fiúk musicalig. „A siker mindig gyanús, és ezt nem ironikus megjegyzésnek szánom” – reagál a régi és új vádakra.
Dés László az LGT-s korszakban sem szakadt el a jazztől. Konzervatóriumi vizsgaelőadása után, 1976 tavaszán odament hozzá a legendás dobos, Kőszegi Imre, hogy szeretné elhívni saját, Kőszegi Rhythm & Brass nevű együttesébe, amely azon a nyáron nyugat-németországi jazzklubokban, Párizsban, majd a San Sebastian-i jazzfesztiválon lépett fel. A turné fénypontját az jelentette, hogy a spanyolországi fesztiválon a mindössze 22 éves szaxofonos elnyerte a legjobb szólistának járó díjat. Dés 1978-ig volt tagja az együttesnek, de ezzel párhuzamosan az LGT-vel is tovább zenélt és más jazzmuzsikusokkal, így Pege Aladárral, Tomsits Rudolffal és Vukán Györggyel is játszott. Ezt a sokrétű tevékenységet törte meg, amikor 1978-ban behívták katonának. Szerencse volt a rosszban, hogy Budapestre, a határőrzenekarhoz került, ahol rengeteg lehetősége nyílt a gyakorlásra.
„Abban a válsághelyzetben magamba szálltam: mi lesz a családdal (bevonulásom idején feleségem várandós volt az első gyermekünkkel), mi lesz velem, a hivatásommal? Egyáltalán, ki vagyok én? A választ keresve rá kellett jönnöm, hogy egy all-round szaxofonos vagyok, aki a legkülönbözőbb zenei egyéniségekkel játszik, és mindenütt felveszi a stílust. Rengeteget tanultam ebből, és nagyon jó időszaka volt az életemnek. Úgy gondoltam azonban, hogy most már tudni szeretném, én ki vagyok, zenei értelemben is. Úgy éreztem, meg akarom találni a saját hangomat a szaxofonon – addig ugyanis nem volt. Olyan ’coltrane-esen’ játszottam, olyan ’jan garbarekesen’ játszottam, de most már szerettem volna dés lászlósan játszani.” Elhatározta, hogy befejezi a különböző együttesekben való vendégeskedést, és saját együttest alapít, ahol megteremti a saját zenei világát. Ez volt a Dimenzió, amelynek az első összeállításban Dés László mellett Ifj. Rátonyi Róbert (zongora), Tóth Tamás (basszusgitár) és Baló István (dob) volt a tagja, majd Rátonyit Másik János váltotta. A kvartett 1981-ben lemezt készített, ami jazz-viszonylatban szenzációnak számított. Ezt több album is követte, az utolsó 1986-ban, Avec Plaisir címen jelent meg. A következő évben alakult meg a Trio Stendhal, amelyben Snétberger Ferenc gitáros és Horváth Kornél ütőhangszeres (ma már mindketten ugyancsak Kossuth-díjasok) voltak a zenésztársak. „Akkorra már úgy éreztem, hogy amit szopránszaxofonon játszom, az végre a saját hangom” – emlékszik vissza Dés László pályájának erre a mérföldkövére.
A filmzeneírás 1981-ben, a Nyom nélkül című krimivel kezdődött, majd Dés és Másik János felkérést kapott Makk Károlytól az Egymásra nézve című film zenéjének megkomponálására. Ezután egymást követték az ilyen jellegű munkák, köztük a Szerelem első vérig című film zenéje 1986-ban, a Koltai Róbert 1993-ban bemutatott, Sose halunk meg című alkotásához írt zene és a Patika című, 1994-ben futó televíziós sorozat zenei anyaga. Közben 1983-ban dallemezt írt Udvaros Dorottya számára (a szövegíró Bereményi Géza volt), 1986-ban pedig Básti Juli és Cserhalmi György részére. „Ezekből a kirándulásokból is rengeteget tanultam: tanultam a filmet, tanultam a színházat, ami az 1990-es évek óta szintén jelentős szerepet játszik a munkámban”– mondja Dés László. „Amikor a Trio Stendhal 1993-ban feloszlott, fellélegeztem, mert sok volt, hogy az előző 15 évben végig zenekart vezettem, utaztam és hasonlók. Ezért azt mondtam magamban: jaj, de jó, most megírok valami nagyobb lélegzetű művet. Így született meg az 1995-ben bemutatott musical, a Valahol Európában, majd rögtön utána a Dzsungel könyve. Mindez szerves része volt zenei pályámnak. Ebben az időszakban volt közel három olyan év, amikor alig vettem szaxofont a kezembe, ami azóta sem fordult elő.”
Dés elmondása szerint segítette őt „visszatalálni” a hangszerhez a Lendvay Kamilló által 1996-ban számára komponált Szopránszaxofonverseny, amely „komoly kihívást, de nagyon szép feladatot jelentett”. Később Dés visszatért a „zenekarosdihoz” és a jazzdarabok írásához. 2002-ben felkérést kapott Makk Károlytól az Egy hét Pesten és Budán című film zenéjének megírására. A stúdiómunkálatok során elhatározta, hogy ezt az anyagot felveszi lemezre is –
ez Metszetek címmel jelent meg – és országos turné keretében is bemutatja. Így jött létre a Dés szeptett, amelynek tagjai között volt az együttes névadójának fia, az ütőhangszeres András is. Ma is rendszeresen együtt zenél fiával: Free Sounds nevű együttesében András játszik ütőhangszereken, Fenyvesi Márton gitározik, Lukács Miklós cimbalmozik. „Nem véletlen a zenekar neve” – magyarázza. „Olyan zenét játszunk, ahol semmi sincs előre megírva, mindent az adott pillanatban találunk ki.”
