A magyar zenei élet régóta várta már a Hubay-szimfónia bemutatását, de idén, a Petőfi Emlékévben kifejezetten aktuális is volt. Számos Petőfi-kantátát ismerünk papírról, de ez kiemelkedik monumentalitásával. Hubay Jenő kereken száz évvel ezelőtt fejezte be a Petőfi Társaság felkérésére írt négy tételes oratorikus szimfóniát, amelyet azon melegében, 1923. február 22-én mutatott be a Városi Színházban (ma: Erkel Színház). A műnek a saját korában jelentős sikere volt: Pesten még két ízben adták elő, de felcsendült 1927-ben Helsinkiben és 1930-ban Debrecenben is. A későbbi zenetörténetírás azonban nem emlékezett meg róla, így nagy szolgálatot tettek a Magyar Rádió Zenei Együttesei, mert végre tudjuk, hogy milyen.
Windhager Ákos
Rögvest szembesülünk is a kortárs befogadás legalább három nehézségével. Hubay azt ugyanis ugyanis az akkoriban eleven Petőfi-kultuszban, Trianon-traumában és a magyar(országi) későromantikus stílusban alkotta meg. Ma mindhárom jelenség csupán lexikális adat. Így a szimfónia stílusa számunkra ismeretlen, mi abból Lavottát, Erkelt, Lisztet és Wagnert halljuk ki, meg az operettet. Éppen ezért a szimfónia egyes elemeinél, főként az általunk stílusegyenetlenségnek vélt esetekben (pl. 4. tétel „Talpra magyar” kórusrészlete) felszisszenünk. Ha azonban az esztétikai horizontunk elvárásait tudatosítjuk, akkor egy nagyszabású és igen értékes alkotást fedezhetünk fel. (És közben igyekszünk elhessegetni azt az ismeretünket, hogy a Petőfi-szimfónia egy évben született a Psalmus Hungaricus-szal és a Táncszvittel.)
A Budapest Kongresszusi Központ bizonyult elég nagynak a mű előadására, ugyanis azt közel háromszázan szólaltatták meg (az ősbemutatón félezren). A zenekar szinte megegyezik Az istenek alkonya együttesével, annyi megjegyzéssel, hogy Wagner nem alkalmazott tárogatót és cimbalmot, valamint tehénkolompot. Az együttest még kiegészíti számos dallamjátszó hangszer, pl. harangok, cseleszta, harmónium, két-két zongora és hárfa. Az óriási fúvós- és ütőskarhoz jelentős vonósegyüttes dukálna, a jelen előadáson azonban az ő létszámuk kevésnek bizonyult. Az igényesen és jóízléssel végigkomponált mű hangszerelése – a mamutzenekari felrakás ellenére – szokványos. Amíg a hegedű, a fuvola, a tárogató és a klarinét kap egy-egy szép hangszerszólót, addig például a rezek nem. Így hiába szólal meg négy-négy kürt és Wagner-tuba a tuttikban, nem kapcsolódik hozzájuk egyetlen emlékezetes téma, ensemble-részlet, vagy a zenekarból kiszóló megnyilvánulás. A nagy apparátus egyértelműen az ünnepélyes jelleget szolgálja – alázattal.
A főszerepet Petőfi (tenor) játssza, akit László Boldizsár alakított lenyűgöző művészi erővel. Porondra lép még mellette Júlia (Ádám Zsuzsanna), valamint a Géniusz (sorsnemtő) és a csalogány (mindkettő: Csővári Csilla). Végül felharsan – sajnos csak 19 ütem erejéig – a halál is, Kovács István basszus hangján. A szereplőket a görög karhoz hasonlóan jelentős énekegyüttes kísérte, az összkar (Magyar Rádió Énekkara, karig.: Pad Zoltán), a Magyar Rádió Gyermekkara (karig. Dinyés Soma) és a Honvéd Férfikar (karig. Riederauer Richárd).
A karmester, Káli Gábor koncepciója az volt, hogy az ősbemutatóhoz hasonlóan a versek önmagukban is hangozzanak el. A költemények elhangzása során a hallgató ismét csak saját előzetes esztétikai elvárásaival szembesült, Latinovits, Mensáros és Sinkovics hangjához szokva meglepőek voltak az elhangzó szavalatok. Képes lett volna az ember többször is feljajdulni, és sajnos, csak néhány előadás győzött meg az új szavalatok érvényességéről.
A szimfónia egyes tételei zárt, motivikus egységet alkotnak, egyedül Petőfi sorsmotívuma tűnik fel az első tételen kívül, ti. a zárótétel fináléjában. Az első tételben Petőfi mottóját („Szabadság, szerelem”) és hazaszeretethimnuszát hallhatjuk. László Boldizsár romantikus (de nem patetikus) előadásmódja hitelessé tette a verseket és a nagyapparátust, a kórus viszont talán gyors volt a Trianonra visszautaló – az egykori és eljövendő magyar – „Dicsőség” kifejezés megszólaltatásánál. Csővári Csilla szép szopránja jövendölte meg Petőfi sorsát, ám hangja fakóbban szólt, mint amit egy Géniusztól (értsd: Nornától) vártunk volna. A tétel fináléjának felfokozott fortissimoja – a hangversenyen – nem szólalt meg arányosan a zenekarültetésmódja miatt (a hangfelvételen viszont jobbak az arányok).
A második tétel az Alföld dicséretét zengi. Láthatjuk – hallhatjuk a délibáb káprázatát (némi Tűzvarázs reminiszcenciákkal), a gulyák vonulását (tehénkolompokkal), valamint a pásztorok és parasztlányok szerelmi évődését (pásztoróráját). Az előadás legemlékezetesebb pillanata volt a tételt nyitó fuvolaszóló, valamint annak kibővített visszatérése a Fantasia ad libitum– ban, amelyet virtuóz cimbalomszóló kísért. László Boldizsár ezúttal lírai hőstenorként szólalt meg, a kórusok pedig általában derűsen. (Sajnos, egy ízben hamisan léptek be.) Csővári vidám csalogánya ezúttal fényben csilingelt.
A harmadik tétel a „Júlia” alcímet viseli, amelyben Petőfi egyik első Júliához írt költeménye (Sz. J. emlékkönyvébe) szólalt meg „preimpresszionista” franciás harmonizálásban. A közreműködő összkar egyértelműen legszebb megszólalása köthető e részlethez. A szerelmi vallomást (Minek nevezzelek?) László Boldizsár olyan átéléssel játszotta, hogy a nézőtéren érezni lehetett, hamarosan Bravó-kiáltásokkal szakítjuk meg az előadást. Sajnos, Júlia megformálója, Ádám Zsuzsanna szép hangja ellenére nem érte el ugyanezt a hatást, nála sok esetben a szövegmondás is nehézkes volt. A szerelmi duett sem volt kiegyenlített, de a zene így is hatott.
Következett végül a finálé, amelyben valóban keveredtek a liszti-wagneri reminiszcenciák a 1848-as korabeli kórusdarabok világával. A Nemzeti dalnál túl erős volt a kontraszt, a Csatadalnál viszont rá tudtunk hangolódni. Ne felejtsük el, hogy Hubay volt hosszú ideig az Országos Daláregyesület vezetője, és számos művet írt férfikarokra. A finálé két említett nagy kórusjelentében egyértelműen a liszti-wagneri szimfonizmust kívánta egyesíteni a poszt- verbunkos dalárstílussal (a mai fülünk szerint ez kevéssé sikerült).
László Boldizsár ezúttal is felejthetetlen alakítást nyújtott a tragikus hős szerepében. A halált bejelentő Kovács István szép hangja a nehéz és rövid szólam miatt nem érvényesülhetett. Az apoteózist leánykar, majd összkar jelenítette meg. (A zárókórus anyaga egyébként a Szent Erzsébet legendájának nászkórusát idézi.) A gyerekkar és a férfikar előadása, sajnos, az elhelyezkedése miatt nem maradt emlékezetes – túlságosan elnyomta őket a zenekar. A minden kórust egyesítő zárókar egysége pedig megbillent időnként. A finálé azonban mindenkit megérintett.
A karmester, Káli Gábor óriási feladatot vállalt, és eltekintve a kórusok említett ingadozásaitól, a zenekari hangzás kiegyensúlyozatlanságától (kérdés, hogy abba mennyire szólhatott bele) és néhány – érzésem szerint – gyors tempótól, a művet jól érthetően mutatta be. Bízom abban, hogy a mű nem most hangzott el az én életemben utoljára, s hogy a Petőfi, sőt a Madách Emlékév más alkotásai is élő koncerten szólalnak meg. Milyen szerencsés lenne, ha a Magyar Rádió a Hubay-szimfónia után lejátszaná – akár felvételről – a félmúltból Székely Endre, Vass Lajos, szabó Ferenc, Petrovics Emil és Szervánszky Endre Petőfi- versekből épített oratorikus alkotásait, majd folytatnák a sort Selmeczi György, Dragony Tímea, Dubrovay László és Tóth Péter hasonló jellegű műveivel.
Magyar Rádió Zenei Együttesei, 2023. augusztus 27., Budapest Kongresszusi Központ.
A szimfónia visszahallgatható (https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2023-08-27_19-34-14&enddate=2023-08-27_22-10-10&ch=mr3)
Képek: MRME/Vörös Attila
