(Brandee Younger: Somewhere Different)
Azt írta valahol egy meggondolatlan kritikus, hogy a hárfa a jazz legelhanyagoltabb hangszere. Ezt könnyű cáfolni a Dorothy Ashbytől és Alice Coltrane-től Deborah Henson-Conantig, illetve Zeena Parkinsig ívelő, bár valóban nem túl hosszú zenészlistával. Tény, hogy minden jazz-generáció elbír legalább egy-két, szólistának is alkalmas hárfás tehetséget. Legutbb Brandee Younger jelentkezett e címért, aki Henson-Conantnál 30, Parkinsnál 27 évvel fiatalabb.
Máté J. György
Younger már korábban is megjelentetett néhány albumot, de a Somewhere Different az első gyűjteménye, mely tekintélyesebb kiadónál látott napvilágot. A lemezt a neves basszusgitáros, Dezron Douglas segítette világra producerként – ő egyébként a nyolcszámos műsor egyik legjobb, szaxofonnal és fuvolával megszólaltatott témájában (Reclamation) is közreműködik hangszerén. Az ilyen groove-os funk-szerzemények, melyeket mégse szívesen mondanánk fusion-daraboknak, inkább neveznénk kozmikus groove- zenéknek, teszik némileg érthetővé ennek a populáris hárfajazznek a megjelentetését épp John és Alice Coltrane, Pharoah Sanders, Archie Shepp és Ornette Coleman egykori labeljén.
Persze más indoka is van Younger publikálásának az Impulse!-on: például az, hogy a Douglas írta Spirit U Will című számot az utánozhatatlan elődnek, Alice Coltrane-nek dedikálta. Itt Rahsaan Carter vampes basszusgroove-ja kíséri a harmóniamenetet, a fúvós szólista pedig Maurice Brown trombitás.
A lemez egy-egy témája távolról a kiadónál hírnevet szerzett Pharoah Sanders Coltrane utáni vízióit idézi fel, megőrizve Younger szuverén felfogását, de az árnyalatnyit misztikába hajló afro-amerikai melódiák kísérete többször a jazz és a new age liftzene között ingadozik, ilyenkor nem a kiadónál egykor feltűnt improvizatőrök, sokkal inkább a svájci származású Andreas Vollenweider muzsikái kínálkoznak fogódzóul, vagyis olyasvalakinek a lemezei, aki szintén sokszor lebegtette kompozícióit a szórakoztató new age-hangzás és a jazz valaminő populáris ága között.
Ahogy az a mai popjazz-lemezeken szinte kötelező, az egyik (egyébként Douglas és a hárfás zenekarvezető által közösen írt) szám klasszikus (barokkos) idiómákkal vegyített latinos ritmikájú előadás, amibe még hip-hop beateket is belecsempésznek a telhetetlen szerzők. Ugyancsak közös kompozíció az Olivia Benson, mely viszont R&B és jazz vegyüléke, Ron Carter bőgőzésével megfejelve. Ez a darab a Law & Order című tévés filmsorozat egyik szereplőjéről kapta a nevét.
A Somewhere Different a legkonkrétabban Ron Carter személyén keresztül kötődik a jazz régebbi hagyományaihoz. Az idős bőgős két felvételen vállalt munkát rajta. Ezek egyike a Beautiful is Black című ballada, Younger műhelyéből. A hárfás személyesen Carterre gondolva komponálta meg a darabot. Mintaképe ezúttal Alice Coltrane Ptah, the El Daoud (1970) című albuma volt, melyen végig Carter bőgőzött, az egyik szaxofonos-fuvolista pedig Pharoah Sanders volt, akivel az ifjú hárfavirtuóz életrajza szerint alkalmilag együtt dolgozott. A Beautiful is Black témája a fehérek évszázados előítéletei a feketékkel szemben. Hangulata egy füstös amerikai bárt idéz a hajnali órákban; az összekoccanó üvegpoharakat és a bárpultnál ülők halk beszélgetését is odaképzelhetjük háttérzajnak.
Egy románcos szövegű vokális szám (Pretend) szintén gazdagítja a palettát. Az énekes vendégszólista – Tarriona Ball – New Orleans-ból érkezett a felvételek helyszínére a Rudy Van Gelder stúdióba (New Jersey). Gyakorlott előadó, aki a louisianai Tank And The Bangas R&B együttesben szólista. Lelkesedésünk ebben az esetben is fékezett: szép előadás, profi énekhanggal, de se a téma, se a hangszerelés nem átütő. Ám könnyen lehet, hogy sok hallgató úgy érzi: épp ez a szám a csábító piros gyümölcs a habos torta legtetején. Ezt a felvételt leginkább soul jazznek nevezhetnénk: egy újabb hibrid stílusú dal a mixtúrákkal teli gyűjteményen. A szerzemény felétől még zavarosabbá válik a zene képe: Ball itt visszafogottan rappelni kezd, és a kompozíció egy bizonyos hip-hop feelbe megy át, hogy a végén visszatérjen a jazzesebb kerékvágásba. Mindez kissé szédítő az olyan zenehallgatóknak, akiknek a női vokális jazzről Billie Holiday, Anita O’Day és Abbey Lincoln jut az eszükbe. De azt se zárhatjuk ki, hogy a műfajban járatlan fiatalokat épp az ilyen mixtúrák tudják közelebb hozni a jazzhez.
Brandee Younger játékáról kevés szó esett ebben a cikkben. A jól eltalált témákon kívül az ő előadása tartja össze a sokszínű zeneanyagot. A most negyvenéves muzsikus olyan fölényes technikával és annyi érzékiséggel kezeli amúgy is angyali vagy tündéri tónusú hangszerét, hogy az úgyszólván kikezdhetetlen. A pompásan megszólaltatott alaphangszer akkor is nagy élvezetet nyújt, amikor a kísérettel és a melódiával elégedetlenek vagyunk. Olyasféle érzésünk támad a Somewhere Different hallgatásakor, mint amikor egy-egy sikerületlenebb hangszerelésű, főként élő Miles Davis- hanganyag szólalt meg a 70-es vagy 80-as évekből. A kíséret alkalmanként ad hoc megoldásokkal élt, mintha azt se tudná, milyen hangot szólaltasson meg a következő másodpercben, de a trombita úgy szólt, mint az aranykorban, évtizedekkel korábban.
Younger, mint minden jazzhárfás, felelőssége igen nagy: újra meg újra biztosítani az ősi (többek között Dávid király is játszott rajta) húros hangszer helyét a műfajban. Érzésünk szerint a hárfás ezúttal túl sokat markolt: nem sikerült
egyszerre a tradícióban maradnia és meg is újítani azt friss stílustörekvésekkel. Tekintettel a hangszer tradicionális hangjára és hagyományos alkalmazási körére, talán szerencsésebb lett volna több szállal kötődni a jazzkonvenciókhoz és kevesebb teret engedni a divatos hangzásoknak. Valószínűleg így maradandóbb mű került volna ki Brandee Younger műhelyéből.
Impulse!, 2021
