Mahler utolsó befejezett szimfóniája felettébb összetett alkotás. Azzal, hogy egy megközelítés bizonyos kifejezési lehetőségek felé teret nyit, sokszor egyúttal be is zár másokat. Ez valamelyest nyilvánvalóan minden mű előadására érvényes, ám e komplex mű esetében fokozottan igaz. A fanyar hang vagy a teltebb hangzás, a szenvedélyes kitörések és visszahúzódások vagy a nyugodtabb és líraibb hömpölygés olyan fő irányok, melyek előtérbe hoznak és egyúttal háttérbe szorítanak releváns kvalitásokat. Alapvetően más Sir John Barbirolli bejátszása a Berlini Filharmonikusokkal és Klaus Tennstedté a Londoni Filharmonikusokkal, megint egészen különböző Klempereré az Új Filharmonia Zenekarral és Karajané berlini együttesével (különösen a stúdiófelvételt nem sokkal követően keletkezett élő felvétel kimagasló). Persze mindenben megvan valamilyen szinten minden, ha valamely alapvető inherens tulajdonság teljes egészében hiányozna ugyanis, inadekvát volna az előadás.
Zay Balázs
Keller felvétele érezhetően stúdiófelvétel. Nem mintha hiányozna belőle az átélés, azonban aligha kérdéses, hogy középponti szerepet játszik benne a részletekre figyelés. Ezúttal is kiemelt szempont Keller interpretációjában az egyes szólamok tiszta kivehetősége, ami a későromantikát jellemző hatalmas apparátusra építő és a korszak lezárásához hozzájáruló, egyben a következő korszakra is nyitó Mahler esetében kétségtelenül egészen más, mint a
romantikát éppen csak bevezető és még klasszikus alapon komponáló Schubertnél, akinek Nagy C-Dúr szimfóniáját nem sokkal korábban rögzítette.
A Concerto Budapest előadása a tempókat illetően nem mondható lassúnak, azonban egészében véve nyugodt benyomást kelt. Alapvetően kiegyensúlyozott, szélsőségektől és hirtelen, meglepő fordulatoktól mentes. Míg a tér mélységét illetően az egyes szólamok mások általi lefedését kerülni kívánó transzparenciára törekvés tűnik kiemelt szempontnak, az idő – vagy a tér idősíkban való kiterjedése – tekintetében a folyamatosság tetszik fő aspektusnak. Ebben a vonatkozásban érdekes az előadást összefüggésbe hozni egy olyan karmester előadásával, akiről mindig is erősen megoszlottak a vélemények. Jascha Horensteint némelyek igen sokra tartják, mások sokkal kevésbé értékelik. Az biztos, hogy a jelentős és karakteres dirigensek közt talán őt negligálták leginkább a nagy lemeztársaságok. E tekintetben Hermann Scherchen és Hermann Abendroth is osztozik vele. Horenstein a Bécsi Szimfonikus Zenekarral készített stúdiófelvételt 1952-ben a Vox lemeztársaságnál Mahler IX. Szimfóniájáról. Keller interpretációja bizonyos tekintetben erre emlékeztet. Horenstein fő jellemzője az volt, hogy nyugodtan és kilengések nélkül dirigálta végig a műveket. E téren érdekes módon hasonlóság fedezhető fel Horenstein és Keller előadása között. Sok minden más persze, de a szimfónián történő quasi ostinatószerű nyugodt átvonulás mindkettővel kapcsolatban domináns jellemzőként azonosítható.
A felvétel kétségtelen pozitívuma a gyakran megbúvó részletek kiemelése, ugyanakkor logikusan ez negatívan hat az érzelmi töltésre. Kicsit olyan benyomást kelt a felvétel, mintha egy állandó mélységi képhez kapcsolódóan jelenne meg egész és rész, s nem a spontán átéálés alakította fel-le emelkedő pulzálás adná a zenei folyam gerincét. Érdekes más szempontból is összevetni a TACET cég ötcsatornás Real Surround Sound SACD-jét Horenstein 1952-es bejátszásával. Az új lemez hangképe logikusan sokkal tisztább, ugyanakkor az immár 71 éves felvétel természetesebb benyomást kelt. A technika ezúttal csak részben kedvez a zenei folyam közvetítésének, sőt, megkockáztatom, hogy konkrétan nem kedvez. Talán Karajan említett esetéhez hasonlóan a stúdiófelvételt quasi próbának tekintve rögzítésre kerülhetett volna egy élő előadás (vagy több, melyekből össze lehet állítani a megfelelő anyagot), a lemez pozitívumaihoz több természetesség kapcsolódhatott volna. Úgy tűnik, ezúttal a lemezfelvétel kevésbé sikerült, mint amilyen a hátterében lévő és kétségkívül színvonalas előadás.
TACET254SACD
