A Bring On the Night – egy Grammy-díjas film története
Ez az 1985-ös mozi nem tartozik a közismert jazzfilmek közé, nem találja meg senki a közhely kánonok felsorolásában, amit elhalálozásunk előtt kellene még feltétlenül látnunk. De egy igazi csemege, sok különlegességgel. Műfajilag a dokufilm és a biopic elég eredetien összerakott kombinációja. A Broadway szívében, a Hard Rock Cafe-ban rendezett világpremierre érkező alkotók nyilatkozatai jelezték, hogy ők sem mehettek biztosra. Szemtanúk állítják, hogy hallani lehetett a kövek lezúdulását Manhattanben percnyi sétára a Times Square-től a 43. utcában a vetítés után. Ma már persze értjük, miért kapta meg 1987- ben az egész estés zenés filmek kategóriájában a Grammy-díjat.
Iván Csaba
A rendező Michael Apted vagányul lapot húzott 19-re, de az eredmény őt igazolta. Kilenc napra beköltözött a stáb egy francia kastélyba, ahol zajlottak a próbák, és elkísérték a zenészeket a párizsi Théâtre Mogadorba, az első koncert helyszínére a terepbejárásra is. . Párhuzamosan egy másik történet is átszövi a filmet, ennek Trudie Styler, Sting felesége a főszereplője, aki minden pillanatban negyedik gyermekét várja, miközben vidáman interjút ad, imádni valóan vezényli a másik három picit, hogy se a próbát, se a forgatást ne zavarják.A rendező még arra is rábeszéli a párt, amire mi nézők sem számíthattunk, hogy elkísérhesse a stáb őket a kórházba, sőt hogy beengedjék a kamerát a szülőszobába. Pedig ez történik, így a néző láthatja a mindig magabiztos és humoros Stinget egy tőle szokatlan helyzetben, hiszen itt nem az övé a főszerep, hanem az anyukáé és a szemünk láttára megszülető Jake Sumneré. A próbateremben felvett jelentek szokásos egyhangúságát szellemesen azzal oldja fel a rendező, hogy főszerepet szán a francia építészetnek is a promóciós fotózások ürügyén. A film intrójában a feliratok alatt teszünk egy laza sétát Párizsban, felbukkan a Champs-Élysées, a Diadalív, a Notre-Dame és a Montmartre, meg persze a mindenhonnan látható Torony.
Mivel a koncertre készülődés hangulatát kell dokumentálni, bravúros kameramozgásokat ne várjunk, fontosabb a helyszínek és a nézőpontok jó kiválasztása. A forgatókönyv igazi bravúrja a humoros rövid jelenetek montázsa, ami oldja az egyhangúságot, jól vágva remek ritmust ad a filmnek. Mikor például a kastélyban Padova hercegének egykori szalonjában a zenekari próba kellős közepén besétál egy francia nyugdíjas csoport, akadt, akit tolószékkel hoztak, hogy gyönyörködjön a régi bútorokban és festményekben – az erősítők és keverőpult mögött – az maga a groteszk. A Château de Courson kastély délre egy órányira van a koncert helyszínétől, egyszerre van jelen XIV. Lajostól Napóleonig a történelem, és a vagány huszonéves zenészek lazasága és profizmusa révén a Big Apple. A rendező asszisztensének nem kellett Sztanyiszlavszkijt meginvitálni, mert mázlija volt, ezek a fiatal muzsikusok olyan természetességgel mozogtak a kamera előtt, mintha értettek volna a színészmesterséghez is. Tanúi vagyunk egy ugratásokkal fűszerezett ebédnek, meg annak is, hogy ők bármikor rögtönöznek egy élő klipet egy musical betétdalából vagy egy rajzfilmslágerből. Egy kastély, ami sosem alszik – míg a New York-i srácok ott vannak. A jelen legnagyobb jazzarcai szemtelenül fiatalon szerepelnek itt: az akkor 30-as, tehát köztük matuzsálemnek számító zongorista, Kenny Kirkland mellett Branford Marsalis 25, a Weather Report dobosa Omar Hakim 26 éves, Darryl Jones pedig, a manapság elég régóta a Rolling Stonesban is pengető basszista mindössze 24. Ha nem szólok, és nem figyeli valaki a stáblistát, garantálom, hogy senki rájuk sem ismer. Csak ha hallgatja őket.
Mit kezdhet egy rendező Párizzsal, hogy ne ismételgesse a turista kliséket? Apted ötlete megint ül. Kitalál egy promóciós fotózást, a párizsi koncert beharangozásához készül sajtóanyag. Max Vadukul portréfotós a némafilmek sztárjait idézi elszántsággal fut, hogy megörökítse Stinget Place du Trocadérón – ahonnan egyébként a legjobb fotókat lehet az Eiffel toronyról készíteni – krikettedzés közben. Máskor meg tánckoreográfiát rögtönöz egy dalra, igazi showman, miközben feltűnik az Art Nouveau stílusában tervezett a párizsi metrólejáró, meg persze a Moulin Rouge portálja mellett is. A Pompidou Központ színes szökőkútjában állva és ázva készített felvétel nem homályosítja el az Édes élet ikonikus jelenetét Anita Ekberggel. Maga az angol humor képben elbeszélve a csoportkép, az állukat fogó Rodin szobrát idéző nagyon gondolkodó gyerekek mögött álló Stinggel. Még a végül plakátokat is látjuk, aminek a kihelyezése sem volt egyszerű, ahogy a film nézőjének elmesélik.
Sting legjellemzőbb specialitása, hogy dolgaiban – legyen szó a zenéről vagy a szövegről – mindig minden egyszerűnek tűnik, aztán rájövünk, hogy egy bonyolult dzsungelbe vezet minket, és csak rajtunk áll, hogy milyen mélyre jutunk jelképek erdejében. Ez már a címnél kiderül. A Sting komponálta eredeti dal a negyedik szám az együttes második 1979-es stúdióalbumán, a Reggatta de Blanc-on. A szövege tele van utalásokkal és kölcsönvett sorokkal, a kontextualitás kedvelői Ted Hughes „King of Carrion” című versének sorát éppúgy észrevették, mint „J. Alfred Prufrock szerelmi dala” egy részletét. Sting az utóbbi szerzője, T.S. Eliot szellemes megfogalmazásával válaszolt (ha egyáltalán ő mondta) a felfedezőknek: „A rossz költők kölcsönöznek, a jó költők lopnak”. Persze ahhoz, hogy ezt „leleplezze” valaki, otthonosan kell mozogni az irodalomban is. A muzsika értőinek is egy aranybánya a film. A rendező érdekessé tudja tenni az egyhangú próbafolyamatot is azzal, hogy megmutatja, hogyan változnak meg a Police-dalok, ha más zenei nyelven mesélik el őket a jazz harmóniáit és ritmusvilágát felhasználva. Mert az eredeti kompozíciók jazzremixét teremtik meg a szemünk láttára. Hallgatjuk a zenészekkel készített rövid interjúkat, látjuk, hogy állítja meg a próbát Sting, ha nem úgy szól a kórus, nem úgy lép be a dob vagy a basszus, ahogy hallani szeretné. Jól érzékelhető, mennyire Sting irányítja a történéseket. A koncerten aztán látjuk, milyen remek érzékkel adja át a terepet a dalok előadásakor a zenésztársaknak. A muzsikusok belevethetik magukat a jazzflowba. A frontember karizmatikussága itt nemesebb ügyet szolgál. Sting elhiteti a közönséggel, hogy ő egy vándorprédikátor, aki azért áll a színpadon, mert aggódik a világfaluért, és hiszi, hogy a zenéje reményt közvetít, hogy együtt van esély megváltoztatni az életet. Nem kell hinniük az úgysem számít a véleményed hamis prófétáinak, lehet jobb a világ, amiben a gyerekeik boldogan élhetnek. Ezért áll ki egyetlen gitárral a ráadásban, hogy közösen elénekeljék ennek a hitnek a himnuszát: elhangzik a „Message in a Bottle”.
Nem szabad kihagyni senkinek.
Bring On the Night, dokumentumfilm, 1985
Filmhez tartozó linkek:
film intrója: https://www.youtube.com/watch?v=dM-_wRBinok
teljes film: https://www.youtube.com/watch?v=uMfbgbbO8LE
