Magyar-roma származású jazz muzsikusként betekintést nyertem a hazai, ezen belül a budapesti, józsefvárosi zenész cigányok életébe, szubkultúrájába. Azt gondolom, az a sajátos nyelvezet, humor és életszemlélet, mely jellemzi sokukat/sokunkat, nem szabad, hogy elvesszen, ezért döntöttem úgy, hogy útjára indítom a „Piterzon Laci bácsi történetei” című sorozatot.
Írásom személyes élményeken alapszik, de minden szereplő és a cselekmény a fantáziám szüleménye.
A legnagyobb tisztelettel és szeretettel alkottam meg a karaktert és a sztorit/sztorikat, abban bízva, hogy senkit nem bántok meg általuk.
Immáron a 4. részhez érkeztünk!
Gáspár Károly
Az előző három rész linkje:
1. rész
https://gramofon.hu/2023/07/13/piterzon-laci-bacsi-tortenetei-1-resz/
2. rész
https://gramofon.hu/2023/07/21/piterzon-laci-bacsi-tortenetei-2-resz/
3. rész
https://gramofon.hu/2023/08/10/piterzon-laci-bacsi-tortenetei-3-resz/
Hát tisztára lesokkolóttam, drága gyerekem, hogy a Marijannak férje van…! Minek nézett oan csábossan, huncuttul, ha férjezett a hölgy?! Tisztelet a kivételnek, de nagyon vigyázzá a nőkkel fiacskám, mer teljesen kikészítenek ám, ha nem figyelsz oda! Na jóvan, azé csak összeszettem magamot, oszt megszólaltam. – Üdvözlöm, Rezső! László vagyok – így vakertem, habi nagy magabisztosan, közbe remegtem belül az idegtű. -Sokat hallottam rólad a Marijanntól, Lacikám.
Nagyon dicsért, hogy mijjen jó zongorázol – így beszét, fajinul a csávo. Utánna elmeséte, hogy egy nemszetközi utazócirkuszba ismerkedtek meg, mer a Marijann a zenekarba énekelt, ő meg artista vót, oszt így gyöttek össze.
Na jóvan, kesztem megnyugodni, hogy nem féltékeny a Rezső, nem akar megverni a lapát kezeivel, ráadásul egy oan húsz perc után monta, hogy el kell mennie, így megin kettesbe marattunk a Marijannal. Azé csak nem nyugottam, szóval rákérdesztem. – Drága Marijannkám, mié nem szótá, hogy van urad? – Nézd Lacikám, nem tartottam fontosnak, hogy errő beszéjjek, meg hát megmondom neked az őszintét, mostanába valahogy eltávolodtunk egymástól a Rezsővel – na, gondolhattam vóna, hogy valami nem stimmöl kösztük, gondótam magamba. És hát nem szép dolog, de örűtem belülrű, mer a vágyam nem csillapodott, hiába tuttam meg, hogy férjes asszony.
Mit vót tenni, mit nem, csak kellettet beszéni az utazásról is, voltaképpen azé mentem fel hozzája. Elmesétem neki, hogy apámék maximum három hónapra engednek ki. Jót nevetgét, hogy mennyire fétenek a szülejim, de rendes vót, mer monta, hogy megérti, és nyugoggyak meg, ez most csak egy hónap lenne. Aszt is monta, hogy kellene próbálnunk a zenekarral, mer májusba kell utazni, és má március vége felé járunk. Konkréten fel is iratta velem, hogy következő héten kedden, 10 órakor lesz a próba a Fészek Klubba. Lassan indútam hazafele, kikisért az ajtóig, oszt az arcomra adott egy puszit, de úgy, hogy kicsit a számot is érte az a jó csókja. Na Karcsikám, akkor én úgy éresztem, hogy repüllök a boldogságba!
Kérlekszépen elérkezett a nap, mentem a próbára a Fészekbe. Aszt nem kell mondanom, hogy milyen rajossan, há mint mindig! A drága égszinkék öltönyömet vettem fel, a gojzervarott bordó cipőmmel. Akar a filmszinészek, úgy dzsaltam. Beléptem a terembe, ahol megvót beszéve, hogy próbálunk. Hát nagyot néztem! Ismertem a muzsikusokat mindegyiket. De nem ám személyesen! A tévébő! Nagy híres basavista mindegyik! Az öreg Bonduel Nándi bácsi vót a bőgős, akkor az a ragyás csávo, a Csokler Pista dobolt, a legfiatalabb -oan 20-25 éves lehetett akkor- meg a Gurtányi Gyuszi vót. Az nagyon jó szaxafonos, kinn él azóta má Svejcba. Na akkor azé rámgyött az izgulás, bevallom neked férfijasan, gyerekem. De az furcsa vót, hogy a Gurtányi mingyá oan ellenszenvesen viselkedett. A Nándi bácsi meg a Pista fajinak vótak, kedvesek, ez meg hideg-rideg vót egybő a bemutatkozásná. Mi lehet ennek a poblémája? Ezen filozofiátam magamba, miközbe má lekelletet ülnöm a zongoráho, mert monta a Marijann, hogy kezgyük el a próbát. Drága Istenkém, hogy fogok így koncentráni, mikor a szaxafonos igen ellentengernagy velem…?!
folyt. köv.
