2023. október 6., Pesti Vigadó, Savaria Szimfonikus Zenekar, Kocsár Balázs.
Windhager Ákos
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy két héttel a hangverseny után mit ér a kritika, legyen az akár méltatás, akár bírálat. Egyetlen válaszom van: a koncert maradandó értéket hordozott. Az ott hallott zeneművek olyan kérdéseket vetettek fel, amelyek többet érdemelnek két flekknyi ismertetésnél. És nemcsak elvi kérdések merültek fel a kompozíciók hallgatása során, de olyan dallamok és harmóniamenetek is elhangoztak, amelyek katarzist okoztak, illetve egy héttel később is visszhangoztak a hallgatókban.
Az esten öt alkotás hangzott el; Dubrovay László: Szerelem, szerelem – dalciklus tenor szólóra és zenekarra, Tóth Péter: Európa elrablása, Balassa Sándor: 301-es parcella, Kovács Zoltán: Tisza és Kocsár Miklós: Emlékképek a XX. század 50-es éveiből – vázlatok szimfonikus zenekarra. A tematikájuk igen változatos, a két Petőfi-kompozícióból az egyiket szerelmes, a másikat tájleíró költemény ihlette. A történelmi darabok közül az egyik elsiratja az 1956-os forradalmat, a másik kontextusában tekint vissza rá – kellő megrendültséggel. Végül egy friss mű pedig egy ókori görög mitológiai témát aktualizál. Ha a zenék alapvető stiláris eszközeit tekintjük, akkor is eltérő iskolákat hallhatunk. Ám összeköti őket az organikus zenei írásmód. Mindegyik mű egy-egy hangból (pl. harangütés), akkordból vagy dallamcsírából születik meg, az később gesztussá változik, majd abból folyamat nő ki. Az organikus írásmód sokat merített mind a liszti tématranszformációs modellből, mind a kodályi variációs elvből, de nem azonos azokkal.
Dubrovay László darabja szerelmi dalciklus. Ellentétben azonban a Die Dichterliebe-től, és más sorozatoktól, boldog kimenetelű. Vagy, legalábbis, annak látszik (hallatszódik). A zeneszerző elvetette a belső vívódásokkal teli romantikát és a beteljesülő vágy különböző állapotait mutatta meg. Persze, játék, fricska és irónia most is bujkál a szólamok között, ahogy a kétértelműség is. Újszerű, hogy a szerző korábbi darabjaitól eltér, s mentes a megszokott dubrovays effektektől. A népdalt idéző dallamok és azok kortárs harmóniai kísérete (sokszor a hatos akkordok) egészen időtlenné teszik a kompozíciót. (A második csellóverseny középső tételének hangvételét folytatta itt a teljes műben.) A dalciklussal azt mutatja meg, hogy miként lehet a bartóki stiláris utat szervesen továbbvinni. A ciklus hősszerelmesét Pál Botond alakította, meggyőző erővel. Kalafhoz hasonlóan a halált is vállalta (volna) kedveséért.
Tóth Péter friss alkotása, az Európa elrablása, programnélküli zenekari mű, amelyik a kezdő akkordból negyedórányi lendületes mozgás után nagyszabású korálimitációba érkezik meg. Minden mozdulat mögött ott érezzük az összetartó, szervesen felépített rendszert. A szerző szokásos módon utalásokat helyezett el a műben, amelyek támpontot adhatnak a jelentés megfejtéséhez. Más jelenlevőkkel együtt a darab kezdeténél a Bydlot hallottuk, amely a nehézkesség, a fáradtságos munka jelképe, illetve az orosz kultúra egyik jellegzetes eleme. A mű közepén az Internacionálét játszották az alsó szólamok, és az Örömódát a fuvolák. A démonikussá váló munkás induló végül elenyészett. Az epizód finom utalás Dohnányi Cantus vitae oratóriumának ötödik jelenetére, ahol az Internacionálé hasít bele a Marseillaise himnikus hangjaiba. Tóth végül egy olyan kettős megfejtésű korálimitációval zár, amely egyeseket direkt Bachra emlékeztet, másokat pedig Bartók Concertojának a második tételében hallható dallamra (amely maga is Bachra utal vissza). A lendületes és szellemes zene őszinte szenvedélyével szólította meg a közönséget.
Balassa Sándor 301-es parcella című gyászzenéje 1956 áldozatai előtt tiszteleg. A művet szerencsére sokszor lehetett hallani ősbemutatója óta, és éppen ezért lepte meg a hallgatóságot a frissessége, ereje, fájdalma. Egyszerű, felkiáltásszerű motívumból szervesen felépített, három részre tagolható rapszódia. A zenekar emelkedett játékát a közönség – kivételes kegyelem ez a koncertek történetében – hosszú csenddel jutalmazta, majd kitörő lelkesedéssel.
A szünet után csendült fel Kovács Zoltán Tisza című szimfonikus költeménye, amelyet az azonos című Petőfi-vers ihletett. Az organikus írásmóddal komponált alkotás három nagyívű fokozásra bontható. Az első szakaszban az apró hangcsoportok füzérré válnak, amiképpen a Tisza is sok érből nő hatalmasra. Az idézetek ugyanakkor árulkodnak, hogy itt nem vízföldrajzi beszámolót hallunk, hanem a folyót kísérő élővilág hangjaiból szőtt zenei atmoszférát. A második szakasz egy látomás, a Tisza fensége előtti magasztos tiszteletadás. Katarzis rázott meg több hallgatót is a himnikus csúcsponton. Majd következett az áradó folyó képe, amelyben a lovagló ritmusok apróbb és hosszabb motívumtöredékekkel keveredtek.
Fináléként hangzott el Kocsár Miklós utolsó zenekari alkotása, amely a fiatalkori zongoravázlatok felhasználásával készült nagyzenekari életút-számadás. A hattételes műben nem lineárisan hangzanak el a szerző történelmi és zenetörténeti emlékei, amelyek között kiemelt szerepe volt az 56-os forradalomnak. A darab egyben a stílusváltásokra is utal – kellően bölcs és helyenként ironikus nosztalgiával.
Walter Péter / MMA
A hangversenyen Kocsár Balázs vezényelte a Savaria Szimfonikus Zenekart. Az előadás során egyértelműen kiderült, hogy nagyszerű együttes van Szombathelyen is. A nehéz műsort alapos betanulás előzte meg, így a szép fuvola-, kürt és csellószólókhoz méltó zenekari szín társult. (Az a néhány gikszer és intonációs hiba pedig kijár az élő koncert ínyenc közönségének.) Amit szomorúan állapíthatunk meg, hogy más zenekarokhoz hasonlóan, náluk is kevesebb vonós játszik, mint amekkorát a művek megkívántak volna. Az est végén pedig mindenki meggyőződhetett, hogy az organikus zene – stílusoktól függetlenül – él.
