A tagok elfoglaltsága miatt világturnét ritkán vállaló Clayton-Hamilton Jazz Orchestra koncertezett a Müpában. Ha a Liszt Ünnepet az egyetemes jó zenék karneváljának szánták a szervezők, akkor tökéletesen illett a programba, mert Liszthez amúgy sok köze nem volt. A turnéjuk elnevezése, a Jazz Power & Soul karakteres előadói filozófiájukra utal. Ők abban hisznek, hogy a jazz jobban jár, ha nem akar úgy tenni, mintha csak egy elit közönségnek szólna, akik átfogó ismeretekkel rendelkeznek a zene történetéről, a korszakairól, a műfajok árnyalatairól sőt az előadóiról is. Mikor valaki a jazz egy irányzatát próbálja definiálni, kényszeresen adatok, tények és szakkifejezések felsorolásába kezd. Kivéve, ha a west coast a téma, pedig ez igazán cool muzsika. Mi ennek az oka? Egy Kaliforniában közismert poén mutatja meg legjobban a west coast természetét. Kérdés: mi a különbség a fagott és az oboa között? A válasz: a fagott tovább ég. Nem veszik olyan halálosan komolyan magukat, lazán poénkodnak, ha kell, miközben vérprofi jazz szól. A közönségük pedig fellélegezhet, nem kell beavatottnak tűnnie és tapsolnia még akkor is, ha fogalma sincs, mikor kreatív és eredeti egy szóló. Elég, ha hat rá a zenészek felszabadult játéka, és az ujjaival vagy a lábával dobolni kezdi a ritmust. A west coast asztalához odaülhet a gourmet, aki el tudja sorolni a felhasznált fűszereket is, meg az influenszer gasztronómus, aki lazán lakomázik egyet.
Iván Csaba
I Musici di Los Angeles
Mióta az online lapok rákaptak a klikkelést generáló álhírekre, meg a sejtetett infókra, számtalanszor reppent már fel, hogy az 1986-ban alapított együttes megszűnik. Péntek este nem úgy tűnt. Az alapítók elmondhatják, hogy minden út a big band muzsikáláshoz vezet: John és Jeff Clayton – a Müpa magazin szerint kubai, de valójában jamaikai – Monty Alexander jazz-zongoristával turnéztak egy ideig, a trió remek illusztrációja volt a karibi hatások és a swing egyedi szimbiózisának. Aztán következett a Clayton Brothers Quintet, de igazából mindig a nagy formáció érdekelte őket. Ennek jegyében Jeff csatlakozott Woody Hermanhoz, John pedig Count Basie zenekarában játszott, míg megszületett az ötlet, legyen Los Angelesnek is egy big bandje. Az alaptriumvirátus – a Clayton testvérek Jeff Hamiltonnal kitalálták a Clayton-Hamilton Jazz Orchestrát. A 19 tagú big band castingolását Jeff Clayton felügyelte, aki nem mozdult ki LA-ből, így nem csak zenei kvalitásaikat ismerte, de azt is tudta, ki illik majd be abba a sajátos modellbe, amit úgy neveztek el: jazz family. „Létrehoztunk egy jazzcsaládot, ahol kulcsszó a hűség. Itt nem rúgnak ki: vagy felmondasz, vagy meghalsz.”
Az álmoskönyvek szerint csak jót jelenthet, ha Kollmann Gáborral, a BJO vezetőjével fut össze az ember egy ilyen koncert előtt, mert neki legendás érzéke van a jó koncertek kiválasztásához – és markáns véleménye, ha esetleg mégis tévedett. Ő is láthatta tehát a színházi előadásra kitalált jazz party színpadképet. A jobb oldalon a mutatós kottaállványok mögé ültetett fúvósokkal, a baloldal pedig a ritmusszekcióé epicentrumában Hamiltonnal (amiért szegény bőgőst száműzték a kakasülőre). Itt rejtették el az orgonát is az egyik közreműködő Curuga Akiko etapjához, ezért mikor ő következett, félárbócra engedték a zongora fedelét, hogy láthassuk is a muzsikust. A Clayton-Hamilton axióma éppoly alapvetés a jazz kedvelőinek, mint a Cayley–Hamilton-tétel a mátrixalgebra értőinek. A bizonyítás csaknem két órán át tartott, nagyon meggyőző érveket láthattuk és hallhattuk. A menü változatos volt, szellemesen ellenpontozó, a zenét pedig az impulzív swingelés, és a szofisztikált hangszerelés egyaránt jellemezte, aminek John Clayton nagymestere. Hiszen ő hangszerelte a Super Bowl döntőben Whitney Houston által emlékezetesen előadott himnuszukat, és Diana Krall nagyzenekaros korszakának arrangement-jait is. Ehhez persze kellettek az I Musici di L.A. Michelin-csillagos rutinos jazzmuzsikusai. John vitte a showt, örült, hogy a feleségeket is látja, remélte, hogy mindenki a magáét hozta el, stand up commedy volt a west coust jegyében. A „főúr” pedig meggyőzött mindenkit, hogy kaliforniai eredetű a mondás: vén kecske ért legjobban a sózáshoz. (Bár máshol más értelemben használják).
Jazzmátrix
A konferálás mellett vezényelt, de hogy van érzéke a dramaturgiához, azt a bátyja emlékét megidéző „Nature Boy”-nál láthattuk. Az egyetlen pillanat volt, mikor bőgőt ragadott, vonóval eljátszotta rajta a gyönyörű témát, majd temetéssel felérő ünnepélyes gesztussal elfektette a hangszert a színpadon. Az elején aperitifként felszolgálták a big band legkarakteresebb kínálatát. Elvégre egy étteremben is mindig jól járunk, ha hallgatunk az öreg pincér javaslatára a rendeléskor. Ki tusná jobban, mit készítenek ott a legfinomabban. – És most hol voltunk? – kérdezhette volna ironikusan a CHJO társvezetője, John Clayton, miközben a west coasterek eljátszották a repertoárjuk kihagyhatatlan tételét, az Ellington zenekar szaxofonosa, Johnny Hodges szerzeményét a „Squatty Roo”-t, impresszionisztikusan felfestették Clayton „Shout Me Out”-ját, Joe Young „Lullaby of the Leaves”-ét (nem lehetett nem észrevenni, figyelve Tamir Hendelman zongoristát, hogy újabb taggal bővült az USÁ-ba települt kiváló izraeli muzsikus kontingens), Stitt „The Eternal Triangle”-jében pedig Rickey Woodard tenorszaxofonos karakteres játéka tűnt fel (nem véletlenül töltött hét évet Ray Charles zenekarában, mielőtt csatlakozott a CHJO-hoz).
Mi a jurtalma annak, aki előbb érkezik a koncert helyszínére? Összefuthat a lépcsősor tetején Curuga Akiko-val, a japán orgonistával, ahogy Jeff Hamilton tette egy fesztiválon, csak ő ezután meghívta egy közös fellépésre. Vele következett egy orgonista blokk Joey DeFrancesco-nak dedikálva. Az indító szám, Gershwin Summertime-ja hatásosan indokolta meg, miért szeretnek vele játszani. Érdekesen rakták össze a műsorát, volt hammond orgonára alapozott szám, ahol a fúvósok a végszót tették hozzá, volt gitáros trió változat (ebben a formációban Hamilton gyakran koncertezik vele), és megmutatták, hogy szól a blues jazz-zenészek interpretálásban. A végén pedig igazi big band muzsikába illesztették be organikusan az orgonát. A másik vendég – a CHJO gyakorlata szerint, mint előtte Brnoban is – egy helyi jeles fellépő etapja. Egy emaillel kezdődött a Radics Gigivel közös történet, mert ismerőse elküldte a tehetségkutatón előadott produkcióját Amerikába. Quincy Jones nem csak gratulált, de meghívta abban az évben a Montreux Jazz Festival első napjára, ahol Chick Corea és Bobby McFerrin után léphetett fel. Az akkori koncert karmestere egy bizonyos John Clayton volt, aki a koncerten is felidézte Quincy első találkozását az akkor még kamaszlánnyal, amikor a próbateremben azzal lépett oda hozzá: Radiksz Dzsi Dzsi? Tutira mentek a válogatásban, hiszen Aretha Franklin Respect-je szólt, meg a Vadonatúj érzés című saját szerzemény úgy, ahogy soha többé nem fog megszólalni – az I Musici di L.A. soundjával. Felkerült egy kalózfelvétel egyik megosztóra az ő számaival, így mindenki láthatja, Gigi élt a felkínált lehetőséggel, lubickolt a koncerten. Profik, nem húzták a ráadást sem a végtelenségig, amit akartak, azt megmutattak. Nem is olyan régen hallottuk itt az SFJAZZ Collective-et is, aki Kaliforniába készül, van miből minőségi jazzprogramot választania. Most meg még utaznunk se kellett hozzá. Hála Lisztnek.
