Beszélgetés Németh Ferenccel
Iván Csaba
Gyakran elhangzó poén az New Yorkban zenész körökben, hogy hívják a dobost háromrészes öltönyben? Alperesnek. De mi a helyes válasz, ha azt kérdezzük: hogy hívják a jazzdobost, akinek kedvenc fellépő szetjéből sosem hiányzik a piros ing. Segítségül még annyit, hogy Keszthelyen született, New Yorkban él, és júniusban fellépett az Örvényesvölgy Fesztiválon. Kerouac módszerét követve útközben beszélgettünk. Kezdtük a BJC-ben, a Pukl-Sanders Quartet koncertje után, folytattuk a zalai dombok között a Freedom Trio fellépése előtt, mert érdekes téma akadt elég. Végül még azt is elárulta, mit kell tennie annak, aki utána akarja csinálni a Grand Tour-t Zalacsányból New Yorkba.
Vágjunk egyből a közepébe: itt a MI, a Boomy nevű mesterséges intelligenciával zenét generáló cég több tízezer zenéjét törölte a Spotify, miután a Universal zenekiadó jelezte, hogy tisztességtelen eszközökkel turbózzák fel a hallgatottsági adataikat. Mit szól ehhez az orwelli világhoz egy aktív zenész?
A technológia régóta része volt a zenének, az erősítőkkel kezdődött, folytatódott a szintetizátorokkal, az elektronika és az informatika átformálta a világot. A zene sem kivétel. Pat Metheny már zenélt robotokkal az Orchestrion projektjében, igaz azokat ő programozta. Néha az az érzésem, a MI többet tud rólunk, mint mi saját magunkról, ezért bizonyára képes olyan zenét is csinálni, amit az emberek szeretnek. A MI viszont másol, tőlünk tanul el mindent, ezért mi egyelőre mindig egy lépéssel előbbre járunk. Az egyéniség kulcs, ami ezután még fontosabbá válik majd. Újat teremteni csak mi tudunk. A MI-re nézhetünk segítségként, de ijesztő perspektívaként is, de nem az a jó kérdés, hogy akarjuk-e vagy sem, hanem az, hogy lehet a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből, hogy ne vesztesei legyünk. Elindíthat egy új evolúciót, fejlődésre és innovatív ötletekre ösztönözve az embereket.
Javaslom, induljunk ki a MI előtti békeidőkből! Mikor és kitől hallottad először gyerekkorodban a jazz szót?
A jazzel középiskolás koromban „találkoztam”, de nem vonzott különösebben, nem is értettem igazán a lényegét. Ezt életem egyik legnagyobb – önmagamnak azóta sem megbocsátott – tévedése jól illusztrálja. Egy nap a barátaim hívtak egy pesti előadásra, ahol egy számomra akkor ismeretlen trombitás lépett fel. Úgy döntöttem, hogy kihagyom. Így maradtam le Miles Davis egyik utolsó koncertjéről.
Mi motivált a hangszerválasztásban, miért pont a dobok mellett döntöttél?
Egyetlen szó a válasz: apukám. Két évesen már elkísértem, mikor bálokban dobolt, 3 évesen már játszottam a zenekarában, ahol keresztapám orgonált. Ültem az erősítőn mellette, néztem őket és vártam, hogy dobolhassak. Kezdetben 10-ig maradhattam, aztán alkut kötöttünk, míg nem látja rajtam, hogy fáradt vagyok, addig maradhatok. Azt nem tudta, hogy a kávéscsészék aljában maradt kortyokat én ittam meg, ezért élénkségemmel nem volt gond soha.
Hogy kerültél végleg a másik térfélre, mikor kezdtél játszani?
Az örömzenélés máig családi tradíció nálunk minden ünnepen. 13 éves koromtól rendszeresen játszottam bálokban, lakodalmakban, Demeter Laci közvetítésével pedig, aki akkor már a jazz tanszakon tanult, érkeztek unokatestvéreimtől a kazetták, rajta olyan klasszikusokkal, mint az Autumn Leaves. Velük játszottam először jazz standardet meg bossa novat, elmentünk a nagykanizsai fesztiválra, a teltházas koncertek hangulatára a színházban máig emlékszem. 14 evesen vettek fel a győri konziba. Szerettem a klasszikus zenét, fejlődésem szempontjából fontos volt, de akkor már tudtam, hogy mást fogok játszani. Igazán komolyan csak 17 éves koromtól kezdtem el jazzt hallgatni. A következő nagy lépés a Liszt Ferenc Főiskola Jazz Tanszaka volt. Ott értettem meg igazán, hogy mi a jazz. Az ott megismert zenészek máig jó barátok, ha lehetőség adódik, gyakran játszunk együtt.
Szerencsés voltál a tanárokkal, volt olyan módszerük, amit te is tudsz ma hasznosítani?
Gyerekkoromban nem tudtam mi a jazz. Hat éven át csak pergő dobon tanultam a fúvós hangszereseket oktató Farsang Laci bácsinál. Eszembe jutott már, mi lett volna, ha egyből Peter Erskine növendéke lehettem volna. De szerintem mindig az történik velünk, aminek történnie kell, és ez gyakran nem egyezik meg azzal, amit szeretnénk. Később sokszor hallottam Váray Laci bácsitól: „A hibát is be lehet gyakorolni!” Egy tanár abban tud segíteni, hogy kinyit bizonyos ajtókat, megmutatja a „térképet”, hogy hogyan lehet lerövidíteni az időt, amit tanulással töltünk. Az utat azonban saját magunknak kell bejárni. Szerencsés voltam, a zenélés mellett megtanítottak szorgalomra és alázatra, azokra a fontos dolgokra, melyek nélkül a technika vagy virtuozitás semmit nem ér.
Volt olyan elem, amit nem órákon tanultál, hanem más zenészektől lestél el?
Komoly transzkripciós gyűjteményemben szerepel Art Blakey, Max Roach, Tony Williams. A legtöbb dolgot úgy lesi el az ember. A mai napig, mikor hallok vagy látok valami érdekeset, azt rögtön leírom és megtanulom. Legutóbb épp egy Nate Smith-től hallott érdekes megoldással bővült a gyűjtemény. De még az általam tartott kurzusokon is tanulok néha.
A mesterkurzusok tapasztalatával a hátad mögött már megválaszolhatod a kérdést: egy jó zenész mindig jó tanár?
Egyetértek a felvetéseddel, egy jó zenész nem feltétlenül jó tanár, de egy jó tanár sem kell, hogy feltétlenül jó zenész legyen. A Berklee-re elnyert ösztöndíj új világot nyitott meg előttem. Amellett, hogy hitet adott ott ismerkedtem meg Hal Crook-al, aki mai napig is mentorom. Legendásan kemény ember, mégsem lehetett hozzá csak úgy jelentkezni, az kerülhetett be, akit ő kiválasztott. Dave Samuels-nek, akit a Csepregi Gyuszi féle In Line zenekarral közös lemezfelvétel és turné alatt ismertem meg, fontos szerepe volt a Berklee-re kerülésemben, ott meg rögtön beülhettem a zenekarába. Ajánlásának köszönhetően nem kellett kivárnom a szokásos egy évet Gary Chaffee-nél. Ő zenészként nem annyira ismert, viszont Vinnie Colaiuta vagy Steve Smith is az ő keze alól került ki, ezért nagyra becsülöm, hogy csak én kaptam meg tőle a Master diplomát. A mai napig fontos a támogatása.
Lehetett találkozni régebben olyan koncepcióval is, hogy a jazz esetében nem a képzettség, hanem a ráérzés a fontos. Osztottad valaha ezt a véleményt?
Fontos téma, szerintem a kettőt nem érdemes elválasztani. Fontos, hogy valaki érezze a jazzt, de önmagában ez kevés. Az ékszerészek szerint rátalálhatnak egy érdekes kőre, de különlegessé a csiszolás fogja tenni. Mikor egy jazz-zenész állítja, hogy játékának nem a tanulás és gyakorlás az alapja, akkor kételkedjünk nyugodtan. Az adottság és az érzék csak kiindulópont. Nagy szorgalommal, de tehetség nélkül, csak egy bizonyos szintet lehet elérni. A kettő együtt eredményezheti, hogy ne rekedjen meg a fejlődésben, érdekes tudjon maradni. Akikkel zenélhettem – Herbie Hancock, Wayne Shorter vagy John Scofield –valamennyien a legmagasabb szinten képzett zenészek voltak. Tony Williams például azért lett zseniális dobos, mert 13-14 eves korára megtanult az összes akkori stílusban játszani. Ez nem tehetség kérdése, a jazz nyelvet meg kell tanulni.
Legjobb motivácó ebben nyilván egy emlékezetes koncert. Válassz ezek közül olyanokat, melyek fontosak voltak a számodra!
17 evesen Kőszegi Imrénél kezdtem tanulni, emlékszem, mikor a Merlinbe mentem az első koncertre a zenekarát meghallgatni. Attól kezdve vitt magával mindenhova. Játszott vele Szakcsi, Tomsits Rudi, Babos Gyula, Nagy Janos, de valójában ott volt az akkori jazz színe- java, Oláh Kálmán, Fekete-Kovács Kornél, Borbély Misi, Tony Lakatos, László Attila, akikkel később játszottam is. Mikor 19 evesen bekerültem az In Line zenekarba, sokat tanultam Csepregi Gyuszitól es Vasvari Palitól. Dave Samuels mellett Russell Ferrante-t es Alex Acuna-t is akkor ismertem meg.
Mikor vetődött fel az Amerikába település gondolata?
Már kamaszként biztos voltam benne, hogy ott kell ezt a zenét tanulnom, ahonnan ered. Hogy értsem és érezzem a kultúrát, ismernem kell a társadalmat, ami megteremtette. Nem elég a hangokat, harmóniákat, ritmusokat megtanulni. Ha valaki magyar népzenét szeretne tanulni, annak is ide kell utaznia, nálunk kell élnie, hogy igazán érthesse. Amikor először megláttam New Yorkot, úgy éreztem, hogy otthon vagyok, és ott akarok élni. Ezért először nem is akartam felvételizni a Monk Institute-ba, mert akkor az Los Angeles-ben működött, de a mentorom Hal Crook szerencsére rábeszélt. Az egyik legjobb döntés volt az életemben.
Amerikában jazzt játszani egy európainak mindig különös kihívás. Komoly a konkurencia, esélye tényleg csak annak lehet, aki eredeti tud lenni?
Minden ember születésétől fogva eredeti, más az ujjlenyomata, az arca, a hangja. Beleszületik egy kultúrába, ezt mindig cipeli magával. Ha valaki aztán az életében más hatásoknak van kitéve, néha elfelejt dolgokat, esetleg kevésbé fontosnak tűnnek számára. De szükség van néha a befele fordulásra. Amerika az eredetiségét díjazza, de a jazz világába csak annak van esélye bekerülni tartósan, aki érti azt a kultúrát, amiben ez a zene gyökerezik, és jól ismeri önmagát is.
Most már elég időt töltöttél ott, próbáljuk vázlatosan tematizálni az ottani pályádat. Kik a fontos zenészek, akik közreműködésével a legfontosabb mérföldkövek a helyükre kerültek?
2003-ban költöztem New Yorkba. A Berklee-n tanult akkor a mai kortárs jazz sok meghatározó zenésze: Walter Smith, Dayna Stephens, Jaleel Shaw, Vardan Ovsepian, Lionel Loueke. Remek lehetőségem volt folyamatosan a játékra is. Bekerültem Greg Hopkins zenekarába, Darren Barrett (aki Elvin Jones trombitása volt), Bob Sheppard, Billy Childs formációjába játszottam. Nyíltak az ajtók: a New England Conservatory-ban ismerkedtem meg John Abercrombie-val, akivel később lemezt is készítettem, felléptem Jerry Bergonzi-val es George Garzone-val. A Monk Institue révén pedig játszhattam a legnagyobb nevekkel: Herbie Hancock, Wayne Shorter, Terence Blanchard, John Clayton, Billy Childs, Christian McBride, John Scofield, Dave Holland, Mark Turner. Wayne Shorter-en keresztül ismerkedtem meg Danilo Perezzel es John Patitucci-val, miközben eljutottam a jazz szentélyeibe, Herbie Hancock-kal a Unesco Concert Terembe Párizsban, a Montreux-i Jazz Fesztiválra először Gilad Hekselman Triójával, felléptem a Hollywood Ball-ban és a Montreal-i Jazz Fesztiválon majd Japánba is. 2008-ban játszottam először a Carnegie Hall-ban Herbie Hancock, Lionel Loueke es Massimo Biolcati társaságában.
A lemezfelvételek közül melyek a legfontosabbak?
2004-ben felvettem első, saját lemezem Chris Cheek, Mark Turner, Lionel Loueke, Aaron Parks es John Patitucci társaságában. Játszottam Lionel Loueke a Blue Note kiadónál Wayne Shorter és Herbie Hancock közreműködésével készített első lemezén. 2010-ben megjelent második saját lemezem olyan zenészek együttműködésével, mint Joshua Redman, Kenny Werner, Lionel Loueke. Akkor turnéztam először Seamus Blake-el, aki most Örvényesvölgyben fellépett velem. A nagy változás éve 2015 lett, akkor döntöttem úgy, hogy ezután saját zenekaromra koncentrálok, és a másokkal való játékra kevesebb időt és energiát fordítok. A saját lemezek kiadása nagyobb hangsúlyt kapott. Ekkor írtam meg a Freedom című lemezem kompozícióit. A koncepció helyességét igazolja, hogy 2020-ban megnyertük a Latin Grammy-t Emilio Solla-val, a Freedom című lemezem pedig kiérdemelte az Independent Music Award-ot a Best Jazz Album kategóriában. Az elmúlt 7-8 évben már főleg a saját projektjeimen dolgozom.
Mi a legnehezebb a kinti zenész létben?
Megteremteni a pénzt, ami a megélhetéshez kell. Nem olcsó hely. Egy apartman még Brooklyn-ban is 2000$ egy hónapban. New Yorkban a zenészek 5%-a él csak zenélésből. A többiek tanítanak vagy dolgoznak mellette.
Mi az New Yorkban, amit szívesen importálnál haza?
A nyitottság, egymás támogatása, az összefogás, az olyan típusú versengés, ahol mindenkit az motivál a munkában, hogy jobb legyen, nem pedig, hogy lehúzza a másikat azért, hogy ő jobbnak tűnjön.
Az innovatív hangzás a játékodban a koncerteken is jól érzékelhető. Mi teremti meg ezt a komplexitást?
A jazz nyelvezete a meghatározó a dobolásomban. Elvin Jones, Roy Haynes, Tony Williams, Jack DeJohnette, Max Roach, mind olyan dobosok, akik nagyon nagy hatással voltak ram hangzásban. De nagyon szeretem az afrikai, indiai, del-amerikai ritmusokat is, a hangzásomban ezek is meghatározó elemek.
Mi a dobjátékod alapfilozófiája?
Ami most a leginkább érdekel, az az illúziókeltés. Úgy lejátszani valamit, mintha valami más lenne. Komplex dolgokat úgy eladni, hogy mindenki számára egyszerűnek tűnjön és érthető legyen. Nem játszani time-ot, úgy, hogy a groove megmaradjon, vagy párhuzamosan több ritmust játszani, hogy mégis organikus maradjon. Sok dolog létezik, amit még nem próbáltam. Mikor elmélyedünk valamiben, a végén mindig rájövünk, hogy sokkal több dolog van, amit nem tudunk, mint amit igen.
Branford Marsalist mondta a jazz népszerűtlenségét firtató kérdésre: „Ma a jazz-zenészek egy része kicsit matematikus aki elméleteket követ. A hallgatónak zenei végzettségre lenne szüksége, hogy értse, mit játszanak. A félig üres klubokban a zenészek egymást hallgatják”. Provokál ő vagy a lényegre tapint?
Ezért érdekes a jazz. Állandóan változik, más formát ölt, átalakul. Új ágazatai születtek. De pont ezért az egyetlen műfaj, ami ma is él. A klasszikus zene, a rock és pop pont arra törekszik, hogy mindig ugyanazt ugyanúgy játssza el. Az emberek azt várják, hogy a szólok ugyanazok legyenek élőben mint a felvételeken. A jazz ennek pont az ellenkezője az improvizáció miatt. Elképesztő látni és érezni, hogy tudják a nézők motiválni a zenészeket, amiért egy lemezanyag sosem úgy szól élőben, ahogy a felvételen. Ez a varázslat. Lehet ez improvizáció RnB-s formában a’la Robert Glasper, vagy indiai zenével ötvözve mint a Trilok Gurtu. Na, ezt a MI még nem tudja utánunk csinálni.
Nálunk szeretik közösségi oldalakon rásütni előadókra, hogy nem jazzt játszik. Volt már célpontja ennek Emeli Sandé, Maceo Parker, Jacob Collier vagy Melody Gardot is. De jazznek tekinthető-e a Jack DeJohnette Made in Chicago-ja, vagy inkább kortárs zene? Mit tanácsolnál a kommentelőknek?
Főleg azt, hogy ne vitatkozzanak. Magyarországról megfejteni azt, hogy mi jazz, mi nem az, pont olyan, mintha egy brazil akarná megmondani Rióban, hogy mi a magyar népzene. Ahhoz, hogy megismerj és megérts egy kultúrát, ahhoz ott kell élni egy ideig, hogy lásd, mi honnét indult, hova érkezett, miért ott tart most ahol. A zene a kultúrából következik, nem független jelenség.
Hogy szól a jazz aktuális definíciója számodra ma, meddig jazz a műfajok kombinációival teremtett muzsika?
A jazz ma is improvizációra épül, tökéletesen lejegyezni nem is lehet, hiszen mindig másként szól. Ha valaki kétszer ugyanazt a szólót játssza ugyanabban a számban, az már nem jazz. Aki ismeri a jazz nyelvezetét, az könnyen el tudja dönteni, mit hall. A gyökerek ugyanazok, a formák változtak, a világ így működik. Wynton Marsalis es Robert Glasper is jazz, csak másként.
A sportban létezik ideális kezdő felállás, egy koncertre kiket invitálnál meg szívesen azok közül, akikkel valaha együtt játszottál?
Herbie Hancock, Wayne Shorter, Terence Blanchard, John Patitucci, John Scofield egy jó kezdő csapat lenne, de sajnos mindenkinek már nem küldhetnék meghívót.
