Következik egy szigorúan őrzött titkos recept, aminek a lépéseit követve mindenki a világ legsikeresebb zenészei közé kerülhet. Jegyezzük azért meg, hogy a következő paraméterek megléte csak lehetőség, és nem garancia, mert a sikerhez istenáldotta tehetség, komoly szorgalom és okos döntések is kellenek. Az tehát önmagában még nem elég, ha valaki a Skorpió jegyében születik a kanadai Brit Columbiában (mondjuk november 16-án). Legyünk toleránsak, az nem kizáró ok, ha az apuka nem könyvelő, az anyuka nem általános iskolai tanár, és egyikük sem edződött klasszikus zongoraórákon. Rendhagyó portré következik, mert november hónap zenésze: Diana Jean Krall.
Iván Csaba
The Girl from Nanaimo
Egy 2003-as Woody Allen film, az Anything Else egyik jelenetében egy társaság azért tér be Vanguard-ba, mert Krall lép fel, akinek nagy rajongói. A zongorista más filmben is vállalt cameoszerepet, és szereti élete eseményeit párhuzamba állítani egy ismert jelenettel az interjúiban. Karrierje elindulását ezért indítsuk mi is egy ilyen jelenettel. Helyszín a japános csengésű szülővárosa, Nanaimo, az időpont egy nyári este. Miközben hallgatjuk a zongoránál ülő fiatal lány játékát az egyik tengerparti bár teraszán, a narrátor elmeséli, hogy a helyi The Royal Conservatory of Music-ban végzett, most éppen Bostonból jött haza vakációzni, ahol a nevezetes Berklee College of Music ösztöndíjasa. A három év a keleti parton, ahol a jazz legalább 50 árnyalatának van önálló klubja, felvértezte már kellő rutinnal. Az itteni kávéház tulaja pedig örömmel láthatta, hogy masszívan gyarapodik a vendégkör a jazz értőiből, ha ő játszik. Azt a narrátor már nem mesélné el, de egy portréból ne maradjon ki, hogy otthon is állandóan zenét hallgatott, főleg popot, meg apját, aki megfogalmazása szerint „78-as fordulatszámon működött”, míg Vancouver-szigetén 16 évesen nem látott élőben két tempomatot nem ismerő zongoristát. „Oscar Peterson és Monty Alexander voltak az igazán fontos művészek számomra középiskolás koromban”. Bill Evans első felvételeit pedig (a Riverside-nál megjelent 61-es Live at the Village Vanguard-t és a 62-es Waltz for Debby-t a középiskolás zenekara igazgatójától, Bryan Stovalltól kapta, a Tony Bennett-tel felvett albumát és az 1959-es Kind of Blue-t Miles Davis örök klasszikusát már célirányosan vette meg.
Mi történhet egy partmenti bárban, ami elindíthat egy karriert? Betévedt két úr a messzi Kaliforniából, és felfigyeltek a lány érdekes prebopos játékára és eredeti swingelésére. Ha pedig történetesen egyikük Ray Brown (aki nem arról nevezetes igazán, hogy elvette Ella Fitzgeraldot, hanem az tette jazz legendává, hogy az Oscar Peterson Trio bőgőse volt, meg Grammy-díjas zeneszerző), a másik fazon pedig Jeff Hamilton, aki az épp a hetekben a Müpában fellépett Clayton-Hamilton Jazz Orchestra névadója, alapítótagja és dobosa (később Krall egyik triójának beltagja), az nem rossz ómen. Elbeszélgettek a szünetben a fiatal zongoristával, mert Brown el volt ragadtatva attól, amit hallott. Felvetette neki, hogy érdemes lenne Los Angelesbe költöznie. Szerinte Jimmy Rowles lenne az az ember, aki mellett gyorsabban fejlődhetne, ők pedig Hamiltonnal és John Claytonnal L.A. jazzéletével szívesen megismertetik. Mikor kiderült, hogy a lány asztalán van éppen a Canadian Art Council ösztöndíja, csak ajánlásokra lenne szüksége, rögtön két szakmai promóterre és mentorra akadt. Brown ott az asztalon egy éttermi szalvétára írt egy ajánlót, a jelentkezési lapra pedig egy karikatúra került. Ilyen egyszerű eljutni néha Los Angelesbe. De azért nem mindegy, kinek a kezében van az a toll, és van-e humorérzéke a kanadai tisztviselőknek, akihez megérkezik egy ilyen ajánlás.
Diana és Sigmund
Egy pszichoterapeuta sikeresen mutathatná be Diana karrierjével illusztrálva, mi a legfontosabb különbség a mentálisan erős ember és egy pusztán nagy egójú között. Mert egyébként óriási, ezt jól tudjuk, de ebben az esetben remek zenékkel illusztrálhatná a témát. A nagy egóval rendelkező soha nem kér és fogad el segítséget, mert ő tud mindent a legjobban. Diana viszont leautózott Los Angelesbe, és bekopogtatott annak az embernek az ajtaján, akiről Carmen McRae a 1972-es The Great American Songbook című koncertalbumának felvétele után azt mondta: „Ő az a srác, akivel minden józan énekesnő szeretne együtt dolgozni.” Egy nagy egójú nárcisztikus, nem beszél a kétségeiről, hibáiról, a gyengeségeiről főleg, mert kényszeres kudarckerülő. így mikor Jimmy Rowles lakonikusan közölte, hogy nem ért a tanításhoz, sértődötten otthagyta volna. De nem Krall. Mikor a házigazda látta, hogy a szimpla nem itt kevés lesz – odaültette a zongorához. Mikor felállt onnan, már megváltozott a véleménye: „Átjöhetsz, de fogalmam nincs, mit tudnék neked tanítani.” A rendhagyó foglalkozások keretében a pianista történeteket mesélt a küzdelmeiről, lemezeket hallgattak, meg persze zongoráztak. Rowles próbálta rábeszélni az éneklésre meg a scattelésre, hogy gazdagítsa repertoárját. Mivel olyan az övéhez hasonló kontraalt hangfekvéssel rendelkező énekesnők zongoristája volt korábban, mint Billie Holiday és Sarah Vaughan, Ella Fitzgerald és Peggy Lee, érdemes volt megfontolni a javaslatát. Akkori döntése eredménye, hogy ma ő az egyik legsikeresebb énekesnő. A nagy egójú ember soha semmit nem ad fel – akkor sem, amikor azzal jobban járna. Diana viszont úgy érezte, a scattelés nem áll jól neki. Akkor is már olyan céltudatos és határozott nő volt, mint ma: „Vannak olyan számok, amelyeket soha nem játszom élőben, mert már nem én vagyok. Ha nincs kedvem, nem hazudok. Nem kényszeríthetnek olyasmire, amit nem akarok.” Szabadidejében eljárt Ray Brown házába is, rendszeresek lettek a „blindfold test”-ek, a házigazda gyakran egy cetlire firkálta fel egy dal kíséretének vázlatát, amit Dianának szánt. Nem hasonlítottak ezek egy atomreaktor tervrajzához, de értették egymást. Később fiatalkori bálványával való találkozáshoz hasonlította ezeket a délutánokat. Vele is elbeszélgettek, zenét hallgattak, Nat Cole dalokat játszottak és énekeltek. „Ez volt életem egyik csúcspontja. Elmondhatom majd az unokáimnak, hogy játszottam Oscar Petersonnal.” A nagy egójú emberek egyébként roppant fárasztóak, mert kéretlenül is megállás nélkül tanácsokat osztogatnak. Mi Diana válasza a sztereotip kérdésre, hogy mit tanácsolna a fiataloknak? „Nem kell tanácsot adni senkinek. Ha meg akarja tenni, ki fogja találni, hogyan kell”.
A Diana Krall brand
Krall igazi kötéltáncos. Persze ehhez rendhagyó brand is kell. 1990-ben átköltözött New Yorkba, elkezdett saját trióval fellépni. Egy portréban persze indokolatlan lenne – a net létezése óta meg felesleges is – hosszú diszkográfiákat felsorolni, elégedjünk meg néhány lemezzel, ami jól illusztrálja döntései helyességét. 1993-ban a kanadai Justin Time Records kiadta első lemezét, a „Stepping Out”-ot, ami elhelyezte a térképen. Az igazi tarolást majd az ötödik album, a 99-es „When I Look in Your Eyes” hozta, mely 52 hetet töltött a Billboard jazz toplista első helyén, és nyert két Grammy-díjat. Lemezein a 2004-es „The Girl In The Other Room” kivételével, soha nincsenek saját szerzemények (arra férje, Costello is komponált), mert a masszív bukástól csak a Tom Waits adaptáció a „Temptation” zseniálisan hangszerelt változata és a Chris Smither által jegyzett „Love Me Like a Man” mentette meg az albumot. Tanult belőle. Három évtizeden után sem nosztalgiaturnékban gondolkodni, kreatív új műsort összerakni, ami piacképes a világpiacon – ehhez az ő patikamérlege kell. Mivel sikerült ilyen széles tábor érdeklődését folyamatosan fenntartani? Tarolhatna anyagilag, ha a poposabb stílus felé navigálna, de hetedik érzéke nem ezt súgja: „Nem akarom elhagyni a jazzt és a swinget, mindazt, amit szeretek”. A popzene rajongói elnézik neki a jazzt, a jazz hívei meg a popos kalandozásait (a „Wallflower”-be egy ortodox jazzfan simán bele tud aludni). De tudja, hogy remek keze van „Nem leszek a világ legjobb zongoristája, de a swingelésem kiváló”, énekstílusa pedig azért egyedi, a slágerek simára csiszolt intonációja helyett a blues karcosabb akcentusát halljuk dünnyögve az elnyelt szóvégekkel. A brand másik alappillére is eredeti – ez az, ami nem könnyen lekoppintható. Diana Krall remekül használja ki női vonzerejét, hogy megmutassa, nem csak egyféle femme fatale létezik. Láttuk már pávatollas cipőben besétálni a Müpa színpadára, máskor elegáns estélyiben lépett fel, vagy a parti végén lazán zongorához telepedő üzletasszonynak tűnt, sőt a Glad Rag Doll című lemez turnéján során – a „persze, a zenében van szexualitás” jegyében – megidézte a jazz a mulatókban töltött sikerkorszakának karakteres női díváit is. Ezért kedvelik a jazzt értők, a negyvenes-ötvenes nők idoljává tudott lenni ikerfiaival, vagányságával, a férfiakat meg mindig vonzzotta. A brand és a jó zene ma is megtölti a koncerttermeket. De ha valaki Nanaimo tengerpartján sétálva őt látja játszani egy bár teraszán, és van még szabad hely, ne hagyja ki.
