Amióta Keith Jarrett 1975 őszén megjelentette a januárban felvett The Köln Concert című szólólemezét, amely minden várakozás ellenére a jazztörténet egyik legnagyobb példányszámban elkelt lemeze lett, és sokan olyanok is betéve ismerték, akik amúgy nem hallgattak jazzt, elkerülhetetlen, hogy újabb és újabb, főleg európai nagyvárosok nevével jelzett szólóalbumait e csodálatos, a hallgatóra hipnotikus erővel ható 1975-ös produkciójához hasonlítsuk. A 2022-ben megjelent, de 2016-ban rögzített Bordeaux Concert minden valószínűség szerint az utolsó Jarrett-szólólemez a hosszú sor végén: egy magisztrális életmű egyik utolsó darabja, mely szintén több szállal kötődik az 1975-ös remekműhöz.
Máté J. György
A lemez francia sajtóvisszhangjában is megjelent a gondolat, hogy a Bordeaux Concert leginkább a kölni, valamint a brémai és lausanne-i szólóhangversenyeket rögzítő albumokat juttatja a hallgató eszébe. Az állítással lehet vitatkozni, de az egyetértés sem indokolatlan: ha például Jarrett lírizmusa vagy játékának dinamikai változatossága a fő szempont, valóban egymás mellé állíthatók a több évtizednyi távolságban készült hanganyagok.
A Miles Davis, illetve Charles Lloyd zenekarában töltött korai időszak közben és főleg után az önállósuló művész különböző általa vezetett kisegyüttesekben játszott (1967-1971-ig például trióban, kvintettben és duóban), de már 1968-ban közzétett egy ritkán emlegetett szólólemezt, melyet 1972-ben a Facing You követett – első albuma a német ECM kiadónál. S a formációk váltakozása azóta is igaz a roppant méretűre nőtt életműre. Az amerikai és európai kvartett, majd a „Standards” trió kiadványai mellett Jarrett rendszeresen játszott szólóban is. Elsősorban akusztikus zongorán (1973, 1975, 1976, 1979, 1980 stb.), de alkalmilag orgonán (1976, 1979), illetve klavikordon is (1986). Szólóművészi életműve jelenleg 34 albumnál tart. Ne lepődjünk meg, hogy a kiadványok döntő többsége élő felvétel: a zongorista maga nyilatkozta, hogy utálja a stúdiókat, ahol mindenütt kábelek tekeregnek és túl sok a reflektorállvány. A koncerttermi hangulat sokkal közelebb áll hozzá, bár se szeri, se száma ott is a lehetséges zavaró tényezőknek, melyek a koncertező muzsikust kibillentik az improvizációra összpontosító szellemi- lelki egyensúlyból, mondja máshol Jarrett.
Utolsó európai szólóturnéjára 2016 elején indult el a pianista; a kontinens több nagyvárosában adott koncertet; ezek közül három lemezen is megjelent: a müncheni, a budapesti, illetve legutóbb, „utolsó” megszólalásként a július 6-i bordeaux-i.
Két dolgot érdemes leszögezni, mielőtt a lemez rövid tárgyalásába fognánk. Egyrészt azt, hogy nincs Jarrett-lemez, amely mellett érdemes lenne közömbösen elmenni; vitathatatlanul a jazz egyik élő klasszikusa ő, akinek mindegyik megszólalása fontos esemény, még akkor is, ha az óriási œuvre-ben nem minden előadás tekinthető kimagasló teljesítménynek. Nem is várható egy ennyire szorgalmas művésztől, hogy minden lemezén csúcsteljesítményt nyújtson. Többször hasonlították Jarrettet Glenn Gouldhoz – némi joggal. Gould hanglemezre rögzített életműve is igen hullámzó színvonalú: például erősen vitatható Mozart- vagy Beethoven-interpretációit ritkán említik egy lapon híres Bach- felvételeivel. A kritikus nehéz helyzetben van, amikor ekkora tekintélyről kell írnia: hiszen egyszerre kell tudnia függetlenedni a szakma (és a rajongók) általános lelkesedésétől, de a kombattáns bírálói körök „kötelező” fanyalgásától is. Mindezeken túl természetesen a művészi nagyságokkal kapcsolatos gyakori sematizmusokat is jobb, ha kihagyja a szövegéből.
A másik leszögezendő: jelen esetben síri hangra vagy melankolikus búcsúhangulatra sincs szükség, mert ugyan tudjuk, hogy Jarrett valószínűleg soha többé nem ül nyilvánosan zongorához (2018-ban két sztrókot is kapott egymás után, ami kegyetlenül pontot tett a fellépések végére), de szinte biztosak lehetünk benne, hogy az ECM archívuma még jó néhány kiadatlan anyagát őrzi – ezek előbb-utóbb bizonyára hozzáférhetővé válnak majd. Történt már ilyesmi a múltban is: az 1972-es hamburgi triófelvételt Charlie Hadennel és Paul Motiannel csak 2014-ben tették közzé. Az 1971-es El Juicio kvartettlemezzel négy évet kellett várni, míg végül kiadta az Atlantic. A sor folytatható.
Fentiek értelmében a Bordeaux Concert utolsó lemez is, meg nem is, viszont semmiképp sem az utolsó fellépés anyaga. Jarrett a 2016-os európai turnét követően még adott egy hangversenyt 2017-ben a Carnegie Hallban, s csak ezután következett be a kényszerű elhallgatás.
Általánosan megállapítható, hogy Jarrett valamennyi (szóló)felvétele sajátos karakterrel bír, és ez a Bordeaux Concertre is igaz. A tizenhárom tételes, többnyire rövid darabokból álló, de összesen majdnem 80 percnyi zene, egy teljesen improvizált szvit elsősorban a pianista lírai arcát helyezi reflektorfénybe. Pedig a mű izgatott vagy ideges futamokkal kezdődik, szaggatott játékmódban, mintha konszonancia és disszonancia küzdene egymással különböző variációkban. A viszonylag hosszú első rész talán a lemez legnehezebb, atonális darabja, kevéssé kiszámítható harmóniákkal. Mintha a lázas ritmika és a szabad improvizatív fragmentumok arra kellenének, hogy közelebbről megismerkedjen a koncerten használt hangszerrel és a terem akusztikájával. A második részben már az elmélkedő jelleg, a harmadikban pedig a szinte himnikus, enyhén gospeles líraiság dominál. Van valami a harmadik részben, ami azt sugallja, épp egy nép(ies) dal keletkezésének lehetünk fültanúi. Ez utóbbi az album egyik legszebb melódiája. Az ötödik rész a fesztelen ellenpontozottságával, a hatodik a fenséges nyugalmával ejt rabul. A hatodik rész is a szvit legszebb pillanatai közé tartozik. A nyolcadik részt a lelkesen nyers blues- és boogie-woogie-hangulat teszi egyedivé, hogy aztán a kilencedik és a tizenkettedik rész lírizmusa ismét a régi kölni fellépést juttassa a hallgató eszébe. A kóda monológszerű és elég sötét tónusú; ez mindenképp eltérés Jarrett néhány korábbi szólólemezének gyakorlatától, ahol egy-egy standard zárta ráadásként a műsort, például a gyermekien naiv Over the Rainbow. Az is igaz, hogy a bordeaux-i lemezen nincs tengelyként azonosítható középső darab, és talán egészében nem ezt a lemezt kellene ajánlani annak, aki ismerkedni szeretne a szólista Jarrett munkásságával, mégis lenyűgözve hallgatjuk az utóbbi lemezeken megszokott rövid darabok érzelmi-stilisztikai-műfaji változatosságát, ahogy Jarrett egy néhány perces improvizáción belül is képes klasszikus-, jazz- blues- és gospel elemeket keverni, finom ízléssel vegyítve az eltérő minőségeket. Régen elmúltak már a hosszú, kontinuus improvizációk napjai (az 1991-es Vienna Concert, Jarrett személyes „kedvence” csupán két részből állt); ezeket az apróbb rögtönzések váltották fel, kicsit olyan érzést keltve, mintha egy dalcsokor szárba szökkenését hallanánk. Talán ezért is hiányzik innen a sok lemezről elmaradhatatlan tengelyszerzemény.
ECM, 2022
