Túlzás nélkül állítható: a Puerto Rico-i születésű Miguel Zenón napjaink egyik kiemelkedő, s ezért legkeresettebb latinjazz-szaxofonosa, aki ugyanakkor a műfaj más tájain is szívesen kalandozik. Egyik legrégibb zenei partnere a venezuelai Luis Perdomo zongorista, akivel idén májusban készítette el Zenón második duólemezét.
Máté J. György
A közös zenélés más intim emberi kapcsolatokhoz nem hasonlítható cinkossága a két dél-amerikai muzsikus tanulóéveiben alapozódott meg, és ahogy az lenni szokott értő partnerek esetében, időről-időre újra egymásra találnak a zenészek. Hol nagyobb társaságban, hol kettesben, csak önmagukra és a másikra figyelve.
Néhány éve, a pandémia idején határozta el a két művész, hogy duólemezt készít az általuk talán legjobban ismert, sokat hallott latinzenei anyagból. Akkoriban minden a járványról szólt, és a halálos kór árnyékában felvett jazzlemezek közül jó néhányra lett jellemző valamiféle látens izgatottság, alkalmi kapkodás – talán az a reális veszély sürgette gyors felvételekre az előadókat, hogy ez lehet utolsó stúdiómunkájuk az életben. Elkészült hát Zenón és Perdomo közös albuma is, az El Arte del Bolero, és amint csökkent a megbetegedés veszélye, a lemez rögtön népszerű lett, Grammy-díjra is benevezték. A Down Beat éves kritikusi szavazásán 2021 legjobb latinjazz-albumának választották a duó teljesítményét. Pedig a feldolgozott dalok több esetben váratlanul jutottak az előadók eszébe a felvételek előtti percekben, úgyhogy ott a helyszínen döntöttek tempójukról, hangnemükről, illetve arról, melyik régi interpretációjukból induljanak ki.
Az idén májusban a brooklyni Nagy Narancssárga Birkáról elnevezett stúdióban rögzített második lemez – El Arte del Bolero Vol. 2 – az előző impromptu album sikerén felbuzdulva már sokkal nagyobb körültekintéssel készült. Minden dalválasztást viták, beszélgetések előztek meg. „Tu sabes que canción es bien buena?” (Te tudod, melyik dal igazán jó?), kérdezgették egymást a régi zenészbarátok. Végül hét dalt választottak ki feldolgozásra. Döntéseikben nemcsak ifjúkori rokonszenveik, hanem az a racionálisabb szempont is közrejátszott, hogy melyik latin dal igazítható leginkább a koncepciójukhoz, vagyis ahhoz, hogy a Nagy Latin-Amerikai Daloskönyv óriási kincsesbányájából jazzesíthető szerzeményeket varázsoljanak elő.
Mint az a lemez címéből is sejthető, a válogatásban dominálnak a lassú tempójú darabok, hiszen maga az eredeti boleró is ¾-es ütemű tánczene volt, melyet többek között Chopin, Bizet és Debussy hasznosított, majd Ravel tett világszerte ismert fogalommá. Az ő művét még rockzenészek is feldolgozták (Colosseum, Frank Zappa).
Zenónék új lemezén tágul a horizont, előre mutatóbb és átgondoltabb a koncepció. A feldolgozók elszakadnak a karibi térség sokakat megihlető anyagától, hogy például mexikói, panamai és venezuelai komponisták szerzeményeit hangszereljék át altszaxofonra és zongorára. Izgalmas vállalkozás, még akkor is, ha tudjuk: az említett Daloskönyv roppant változatos anyagot kínál, így gyakorlatilag kimeríthetetlen kísérleti alapanyagot szolgáltat a vállalkozó kedvű muzsikusoknak. Igazi mélységben persze csak az élvezhet egy ilyen albumot, aki jól ismeri az eredeti melódiákat, valamint a dalok kulturális kapcsolódásait. Az efféle szakértő értékelheti igazán, amikor a duó például ütemet kettőz, vagy épp lassít, esetleg eltér az ismert melódia táncjellegétől. Ez utóbbi történik a Paula C című számban, Rubén Blades modern klasszikusában (1978), mely ugyanakkor nagyszerű platformot biztosít a két hangszeresnek az improvizációra és a közös játékra. A duó elszakad az eredeti ütemképlettől Tito Rodríguez En La Soledadjában is: tágítanak a harmonizációs lehetőségeken és a melodikus frázisokon. Sőt olyan finom intertextuális megoldást is felfedezhetünk az egyik számban (Simón Díaz Caballo Viejojában), hogy a kettős egy Keith Jarrett-elemet csempészik a zenébe a Moon and Sandből (Standards Vol. 2).
Hiszünk Zenónnak, amikor azt írja a kísérő szövegben, hogy sessionjükön a dalokat akarták főszereplővé avatni. Minden újítása ellenére romantikusan nosztalgikus albummal van dolgunk, a zenészek alapállása érzelmes, távolságtartó iróniának kevés nyomát tapasztaljuk. Zenónt halljuk a meghatározó egyéniségnek, Perdomo legtöbbször csendben kísér. A tolakodásra, agresszív magamutogatásra képtelen virtuóz ő, aki szerénységével azonban elrejti tudása egy részét hallgatói elől. Pedig a venezuelai komponistának, arranzsőrnek és zeneoktatónak is jelentős. A 90-es évek eleje óta él New York-ban, és ahogy az lenni szokott, a kortárs jazz sok nagyságával állt (ült) már egy színpadon: játszott többek között Tom Harrell, Steve Turre, Henry Threadgill, John Patitucci és Dave Douglas oldalán. Nemrégiben két albumon (Ravi Coltrane: Spirit Fiction, Miguel Zenón: Sonero) is hallható, melyet Grammy-díjra javasoltak. És azt se feledjük, hogy Perdomo már húsz évvel ezelőtt második díjat nyert a párizsi nemzetközi Martial Solal Piano Competitionön.
Miel Music, 2023
