Európában Párizs mostanában még inkább a jazz New Yorkja. Régen amerikai zenészek telepedtek le ott szívesen, ma pedig az Orient Expressz szállítja ide a tehetségeket Keletről, akik afrikai és keleti karakteres ízekkel – és hangszerekkel – játsszák a jazzt. A legizgalmasabban ma ezt a zenét egyértelműbben itt játsszák. Tehetséges trombitásokkal is Szajnát lehet rekeszteni, elég a hamarosan a Müpában is fellépő bejrúti születésű libanoni-francia trombitás, Ibrahim Maalouf-ot említeni. Novemberben pedig a Rollin’ & Clap turnéja egyik állomásaként Veszprémben járt egy másik nagyágyú, a svájci-francia állampolgárságú Erik Truffaz.
Iván Csaba
Attól kezdve, hogy gyűrött öltönyben fején kopott kalappal besétált egyenesen a Cseh Tamás sanzonból Truffaz a Hangvilla második emeletén a színpadra, nem lehetett nem rá figyelni. Az 1960-ban született muzsikus tizenévesen Miles Davis Kind of Blue-ját felfedezve fordult a jazz felé. Sokrétűségét jelzi, hogy a Genfi Konzervatóriumban Mozart és Verdi zenéjét játszotta, de az ambient úttörője, Brian Eno nyomvonalán haladva 1990-ben megalakította az Orange zenekart, egy évvel később elnyerte a rangos francia jazz-díjat, a Prix Special-t. Az EMI France szerződtette, a The Dawn és a Bending New Corners albumokon a rá jellemző védjegy minden eleme együtt állt: a jazz, a hiphop és drum ‘n’ bass fúziója, ami Montreux-ig repítette. 2000 óta jelen van az amerikai piacon is, idei projektje, amit most láthattunk, a Blue Note-nál idén megjelent két lemez, a Rollin és a Clap népszerűsítését szolgálta.
Truffaz osztja az öreg kereskedők régi elvét, hogy a jó jazznek nem kell cégér, de azért biztosra ment. Különleges 3 az 1-ben produkció ez, ami elég széles közönséget találhat meg. A két lemez anyaga ugyanis híres filmzenék ismert dalait dolgozta fel a rá jellemző hangzással. A filmfanoknak a megszólaló sound előhívja a mozi hangulatát, ismert jelenetét, a zenerajongók az avantgárd jazz egy időben Párizsban élt úttörőjét, Miles Davist hallhatják a „sorok között”, meg az ambient apostolát, Brian Enot, ráadásul pazar élő kivitelezésben. Az említett albumokon – és a koncerten – a jazz moziba ment, mi pedig szívesen vele tartunk a filmszínházak 70-es évekbeli aranykorába.
Mikor tetszett a legjobban? Például Az élet dolgai (Les Choses De La Vie) témája, mikor Philippe Sarde melódiáját Truffaz formációja izgalmas új hangzással prezentálta. Mert mikor tökéletes a filmzene? Ha észrevétlenül hozzátesz a látványhoz, hangsúlyoz és ellenpontoz. Truffaz trombita tónusa egészen egyéni tónusú, mikor a Belle és Sébastien népszerű mesefilm „L’Oiseau”-ját emelte át a jazz világába. Ha létezik a minimal art zenében, akkor ő ezt műveli Michel Magne, Nino Rota és Ennio Morricone kompozíciójával. Meg a tipikus Belmondo-mozi, a Fejvadász (L’alpagueur) esetében Michel Colombier szerzeményével is. A zenésztársak is értik a zenei minimal art lényegét, virtuóz hosszú szólók helyett visszafogott de organikus játékkal éppúgy lehet bizonyítani a zenei kvalitásokat. Így nem tűnik el a varázs – a film megidézése.
Mivel Truffaz franciául konferált, de a zenészek bemutatásához megtanulta a hangszerek magyar nevét, sőt a köszönömöt is, legyen stílusos a zárás: merci beaucoup.
Fotó: Jenei Dániel
