Érdemes-e újabb és újabb felvételeket készíteni olyan frekventált alkotásokról, mint Beethoven c-moll és G-Dúr zongoraversenye? Mindenképpen. A cél más még gyakran nem lemezre vett művek esetén, ilyenkor nagyban alakul még az interpretáció. A sokszor felvett daraboknál más a helyzet. Ez-egy nagyon alternatív olvasattól eltekintve kialakultak a főbb vonalak. Mégis mindig van mit felfedezni, van mit másképp megközelíteni. Emellett pedig nagy művészek mindenképpen megérdemlik, hogy megörökítsék ezeket az alkotásokat, függetlenül attól, hogy mondanak-e nagyon újat. Nem kell nagyon újat mondani, hiszen minden előadás más, a sok reláció révén a hasonlók is eltérők.
Zay Balázs
Elisabeth Leonskaja jelentős zongoraművész, az orosz iskola jeles tagja. Hírnevét magasra emelte, hogy Svjatoszláv Richterrel közös lemezt készített Mozart Grieg által kiegészített szonátáiról. Sok iivl felvétele közül kiemelkednek Csajkovszkij versenyművei Kurt Masur kíséretével. Stílusa jellegzetes, és ez ezekben a Beethoven interpretációkban is megmutatkozik.
Az orosz iskola jellegzetessége megvan Leonskaja játékában, de senki ne gondolja, hogy ez valamilyen általánosság, legalábbis a nagyok tekintetében nem az. Elég összevetni Leonskaja játékát egy másik nagy orosz zongoristáéval, aki Beethoven tekintetében kihagyhatatlan. Emil Gilels. Gilels bejátszotta az első két zongoraversenyt André Vandernoot, a harmadikat André Cluytens, majd a két utolsót Leopold Ludwig kíséretével, majd mind az ötöt Széll Györggyel, s élete vége felé majdnem az összes szonátát. Ezek egytől-egyik a legkiválóbb előadások közé tartoznak, Gilels általában kemény, de Beethoven esetében nagyon adekvát és tiszta.
Leonskaja általában erősen, de lágyan billent. nem olyan acélos, feszes, mint Gilelsz vagy Richter, az oroszosság nála más, kicsit szélesebb, terjengősebb. A művek sorrendje a lemezen különös. A C-Dúr és B-Dúr megcserélését ugyan nem szeretem, mert a C-Dúr quasi nagyobb, tehát megfelelőbb indítás, míg a B-Dúr vidámabb, illik a második helyre, de az időrend igazolja a cserét. Ám a G-Dúrral való kezdés és a c-mollal való folytatásra nem látok okot, hacsak nem egyfajta crescedo létrehozása, hiszen a G-Dúr halkabb kezdetű és egészében líraibb, míg a c-moll energikusabb és keményebb.
Leonskaja játéka egyéni. Akárcsak Gilelsz, ő is nagyon alkalmazkodik Beethoven nem orosz jellegéhez és teljesen adekvát. Ugyanakkor sajátos is. Inkább lassabb tempókat vesz, s míg ügyel arra, hogy ne térjen el a leírtaktól, mégis itt-ott kicsit elgondolkodóbb, kicsit lassabb lesz, kicsit szélesíti a dimenziókat. Gilelsz egyértelműen jobban idomul a művek centrális képéhez, míg Leonskaja egyedibb, noha nem megy messzire, nem hagyja el az adekvátság sávját.
Ami a legérdekeseb ezekben az előadásokban, az az alkalmazkodás és az egyéni megoldások közti finom játék, a sajátos megközelítés megvalósítása olyan alkotások setén, melyek alapvető megközelítése nem kérdéses.
Mindebben segíti, illetve mindezt szépen egyenlíti ki a kíséret. Az Orchestre national du Capitol de Toulouse karmestere Tugan Sokhiev. Napjaink ünnepelt fiatal dirigensei közül ő az egyik, akit a legtöbbre tartok. Némelyeknél a hírnév mintha magasabbra szökött volna a nyújtott színvonalnál, legalábbis akkor, ha a korábbi nagy dirigensek mellett nézzük őket.
Sokhievtől azonban kizárólag nagyon magas nívójú, komolyan és odaadással megvalósított előadásokat hallottam, sallangoktól és látványoskodástól mentesen. Megfelelő, megbízható, mély. Ez itt is így van. Kidolgozott, adekvát és figyelmes kíséretet hallunk. Vajon felveszik-e a többi zongoraversenyt is? Jó lenne, megérdemli mindkét művész.
Warner Classics 5419726309
