Ibrahim Maalouf eljött a Müpába a Trumpets of Michel-Ange névre keresztelt produkcióval, és világossá tette, hogy miért vezetik be a Grammy-díj új kategóriájaként 2024-től a legjobb afrikai zenei produkciót is. A Párizsban élő zenész előadásában meghallgathattuk, mit jelent pontosan az Amerikai Lemezakadémia indoklásában az, hogy az odaítélés alapja, hogy valaki mennyire autentikusan közvetíti a „régió dallamos, harmonikus és ritmusos zenei tradícióit”. Amit a koncerten hallottunk, azt majd akkor díjazhatják, ha lemezen rögzítve megjelenik, de akkor a jövő évi Grammy afrikai zene kategóriájának egyik jelöltje lesz, azt nyugodtan megelőlegezhetjük.
Iván Csaba
A taarab reneszánsza
Nagyon érdekes kommentárokat hallhattunk a számok felkonfjaként, amiből kiderült, milyen szerepe volt egy német asszonynak abban, hogy a család elköltözött Bejrútból, sőt még abban is, hogy miért lett Maurice André tanítványa az apja, Nassim Maalouf, akit jeles klasszikus trombitásként ismernek. Neki köszönhette fia, hogy ebben is követhette. Így alakult ki az a játékmód, ami mára egyesíti magában a nyugati barokk és a klasszikus arab zenét, ötvözve a jazz, az elektronikus zene elemeivel, a szufi trance-szel és balkáni fanfárral. Ibrahim Maalouf a modern Babylon kulturális identitását képviseli. Ezt az teszi lehetővé – szintén apai örökség -, hogy egy speciális négyszelepes trombitán játszik, ami lehetővé teszi számára a maqam megszólaltatását, ami a hagyományos arab zene kompozícióinak és improvizációinak alapja. Ennek nincs kötött ritmusa, rendszeresen visszatérő üteme, az az előadási technikától függ, a párhuzamos hangszínszinteken improvizálva (itt ne az európai fogalomra tessék gondolni) építik fel a ritmikai-időbeli sémát. Ehhez kell az öt trombitás a színpadon, hogy taarab zenét hitelesen tudjanak megszólaltatni. Mi a taarab? Az arab szó, azt jelenti, hogy „öröm, gyönyörködés a zenében”. Először Tanzániában és Kenyában lett népszerű zenei műfaj, majd terjedése során magába olvasztotta az afrikai arab, a közel- keleti, sőt az indiai zenei hagyományokat is. Csak a 20. század elejétől ismerik a világban, de Afrikában több évszázados múltja van. Mára így lett az eredetileg a szuahéli nép kultúrájában fontos zene multikulturális jelenség. Egyiptomban egy zenész mesélte, hogy ebben a 19. században élt Seyyid Barghash bin Said szultánnak volt fontos szerepe, aki az élet örömeinek fontos részeként meghonosította Zanzibárban, még egy taarab együttest importált Egyiptomból, hogy a Beit el-Ajab palotájában játsszon neki. Ezzel kezdődött el gyors terjedése, és rövid idő alatt rendkívüli népszerűségre tett szert. A szultáni palotából a zanzibári esküvőkre, majd a közösségi ceremóniákra vezetett az útja, mára pedig már a koncertpódiumokon hódít.
Sába táncosnője
Maalouf már Angélique Kidjoval közös munkájában is ezt művelte. A kultúrák közti kapcsolatot keresve találtak rá Sába királynőjének mítoszára. A legbölcsebb uralkodónak feltett találós kérdéseket felfűzték Sába királynője és Salamon király történetére. Angelica verseire igazi taarab zenét komponált Ibrahim. A Queen of Sheba zenei anyagát sikerrel mutatták be élőben a világ legrangosabb koncerthelyszínein: a New York-i Carnegie Hallban, a Jazz à Vienne-ben, a Jazz à Juanban, a Jazz in Marciacban és az North Sea Jazz Fesztiválon.
A bejrúti születésű libanoni-francia trombitás, Ibrahim Maalouf új projektje, a Trumpets of Michel-Ange a taarab reneszánsz folytatása. Csak már nem ösvényen, hanem széles úton járva. Az nem jó jel, ha két mankóval érkezik az est előadója a színpadra, de ezt bravúrosan elfeledtette velünk. A „Fly With Me” feldolgozásával, átnyújtotta a zenés meghívóját, aztán megkezdődött a szárnyalás a taarab különleges világában. Ehhez két gitárosra (François Delporte és Mohamed Derouich) volt szükség, meg egy egyáltalán nem konvencionális dobosra (Julien Tekeyan), de az egyik legkülönösebb bravúrért a szaxofonos Mihai Pirvant illeti elismerés, mert tökéletesen új technikát alkalmazva kitalálta a maqam megszólaltatását a hangszerén.
A másik különlegesség a tánc és mozgás beintegrálása volt a koncertbe a régi afrikai közösségek hagyományainak modern folytatásaként. A taarab fontos része volt a középkori zeneszerzők és zenészek körében Egyiptomban, a Közel-Keleten és az Oszmán Birodalomban is a zene megihlette tánc. A kerengő dervisek misztikus eksztázisa. A taarab egy állapot, amikor a zene határozza meg az érzelmeket, és ezek inspirálják a táncost. Itt háromszor lépett színpadra egy egzotikusan szép táncosnő (sajnos a nevére nem emlékszem), és megmutatta, hogy a mozgása lehet olyan, mikor a test rezonál a zene ritmusára, meg olyan is, mikor az elegáns drapériák impresszionista hullámzása illusztrálja a muzsika keltette érzelmeket, és még hastánc is, csak nem a Hollywood által lebutított változatban. Megtapasztalhattuk a végtelen energiák szabad áramlását. Megtudtuk közben, hogy Maalouf is küzd a gyereknevelés nehézségeivel (ha jól értettem kilencet említett), az elengedésükkel, ezt egy szép arab dal közös eléneklésével illusztrálta, hogy osztozzunk mi is a sorsában. A legvégén következett a mindenkit talpra állító ősi közösségi ceremónia modern változata, és egy gitáron előadott ráadás. Oxfordban épp most hozták nyilvánosságra az év szavát, ami 2023-ban a „Rizz” lett, ami egy szleng, a karizmatikusság egyszerűsített változata. A koncerten láttuk, Ibrahim Maalouf, Michelangelo kései utódaként rendelkezik ezzel a nem tanulható adottsággal.
Fotó: Nagy Attila
