Manhattanben a 76. utcában bárki érezheti egy száz éve forgatott film szereplőjének magát egy estére, ha besétál a Hotel Carlyle-ba. Az enteriör elegáns és ízléses, és ha hétfőn teszi ezt, és beül a pazarul berendezett kávézóba is, egy különleges tradicionális jazzt játszó zenekart is meghallgathat. Minden hétfő esete a New Orleans Jazz Band játszik ugyanis, klarinétosuk pedig egy bizonyos Woody Allen. December hónap zenésze több szempontból is rendhagyó figura. Már az különös, hogy 1935. november 30-án szállították be anyukáját a kórházba, de éjfél után született meg, így az All About Jazz például december 1-jét szerepelteti születési dátumként, máshol november utolsó napja szerepel. Rendhagyó portré egy muzsikusról, aki ezer szállal kötődik a jazzhez, minden jazztematikájú Ki kicsodában szerepel, mégsem erről ismerik világszerte.
Iván Csaba
Allen már többször állította, hogy a jazz iránti szeretete erősebb, mint a mozi iránti rajongása. Persze azért azt ne felejtsük el, hogy egy humoristától sosem áll távol az irónia. Az biztos, hogy kamaszkora óta klarinétozik, és a zenekarának műsora valójában megidézi a bálványokat a színpadon. Akinek nincs ideje beugrani a Carlyle-ba, az is ismerheti őket, Woody Allen és New Orleans Jazz Band többször játszott Európában, felléptek Magyarországon is. Aki hallotta játszani, az tudja, a New Orleans-i tradicionális jazzt játszó kortárs klarinétosok közt igazi specialista, komoly repertoár birtokában. Aki nem hiszi, hallgassa meg a zenekar két CD-jét: egyik a The Bunk Project (1993), a másik pedig a Wild Man Blues (1997), utóbbi a band 1996-os turnéjáról Barbara Kopple rendező által készített dokumentumfilm zenéjét tartalmazza. De persze iróniája ilyenkor sem hagyja el, mikor zenésztársai bíztatták, hogy menjen a színpad elejére, köszönje meg az érdeklődést és integessen a tömegnek, fanyarul csak ennyit válaszol: „Ki vagyok én, Mick Jagger?”
Mivel Allen rajong a jazzért, a zenészek érthetően rajonganak Woodyért. A Carlyle-ban, törzshelyén, egy koncert szünetében beszélte rá Diana Krallt, hogy szerepeljen az Anything Else című filmjében (aminek ostoba magyar fordítása a Csak az a sex lett). „Imádom Woody Allent. Amíg beteg voltam, háromszor néztem meg a Manhattan Murder Mystery-t, és négyszer a Crimes and Misdemeanors-t. Ez egy remekmű, mintha egy Miles Davis-lemezt hallgatnánk.” Krall bánata, hogy mindig énekesnőt alakít, ha felkérik (ahogy Michael Mann filmjében, a Közellenségekben is), de bevallotta, ha Allen felkérné színészi szerepre, nem sokat vacillálna. Sok esély persze erre nincs, Allen életkorában túl sok a 8-as szám, de akkor leírhatnák a lapok, hogy egy zenélni szerető kiváló direktor rendez egy muzsikálni nagyon tudó színésznőt, aki jól ismeri a Woody életművet. „Olyan lennék, mint Annie Hall? Dehogy, Joni Mitchell is csak egy van. Ő egy nő, akit a nagyra értékelek.”
A színész-rendező-forgatókönyvíró és zenész portréját persze nem lehet megírni idézetei nélkül. Illetve meg lehet, de nem érdemes. Az például, hogy „ha meg akarod nevettetni Istent, beszélj neki a terveidről” remekül illene a Woody Allen és a nők című fejezethez, amit itt most nem lehet elolvasni. De érdekes lenne. Mondjak egyetlen kevésbé ismert példát? Első állandó barátnőjét és későbbi feleségét, Harlene Rosent egy jazztrió próbáján ismerte meg, ahol Allen szoprán szaxofonozott (!), Harlene zongorázott és Woody barátja, Elliot Mills dobolt. Ez 1955-ben történt, mikor az NBC alkalmazásában állt, felesége nélkül elment Hollywoodba, ahol aztán Woody és Harlene 1956. március 15-én összeházasodtak. New Yorkba visszatelepülve Harlene filozófiát tanult, Woody pedig elkezdett stand up monológokat gyártani, minden percért kapott 100 dollárt. Lehet, hogy ezért mondta egyszer: „Szeretem az esőt. Lemossa az emlékeket az élet járdájáról.”
Régebben bevállalta, hogy élőben eljátsszák a filmjének a zenéjét, ennek keretében többször fellépett Preservation Hall Jazz Band-del a Hétalvó (Sleeper) megjelenése után. Több lemezválogatás is megjelent a filmjei muzsikáiból. Igazi jazzlexikon állítható össze belőle Louis Armstrongtól Lester Youngig, olyan címszavakkal (a teljesség igénye nélkül), mint Billie Holiday, Benny Goodman Coleman Hawkins, Django Reinhardt, Duke Ellington, Erroll Garner, Oscar Peterson vagy Dave Brubeck. De a klasszikus Manhattan című filmjének zenéje például Gershwin Rhapsody In Blue-jának tizenhat perces, bravúros hangszerelésű változata, ahol a zenekart Zubin Mehta vezényelte. A jazz a nagy szerelem a számára. Mikor a rendezők hatásáról kérdezték, akkor is zenei példával válaszolt. „Ingmar Bergman és Federico Fellini hatottak rám? Nyilván, de soha nem akartam utánozni őket. Pont úgy van ez, mint a muzsikusoknál. Ha évekig hallgat valaki egy jazz-zenészt, mondjuk Charlie Parkert, és megszereti, akkor mikor elkezd játszani egy hangszeren, először automatikusan őt utánozza, mert a vérében van. Aztán – jó esetben – rátalál a saját útjára”.
Nem minden megállapítása bizonyult persze helyesnek. „Az étel itt szörnyű, és az adagok túl kicsik” állította még fiatalon, de Woody Allen életében minden fordítva történt. Kirúgnák egy öregek otthonából, mert túl jókedvű és egészséges. Szerencsénkre.
