A többnyire archívumokból és magángyűjteményekből előbányászott, eddig ismeretlen jazzfelvételek egyik fő értéke, hogy visszafelé az időben képesek módosítani, máskor csak pontosítani a bennünk élő képet egy-egy zenészi életműről, esetleg egy zenei korszakról. A Blue Note legutóbbi ásatásának eredménye egy dupla CD (3 LP), melyen a frissen megalakult Elvin Jones Quartet hallható. Drámai pillanatban, hiszen a felvétel csupán két héttel John Coltrane halála után készült; a dobostól eddig nem ismertünk ilyan korai előadást azután, hogy az évtized közepén kicsit keserű szájízzel kivált a Coltrane-zenekarból.
Máté J. György
Mint azt Zev Feldman „jazz-archeológus” már az általa előásott Albert Ayler- és Lee Morgan-gyűjteményekkel sikeresen bizonyította, csakis értékes aranyleletekkel dolgozik, a másodlagos jelentőségű hanganyagok felszínre hozatala feletti diadalt meghagyja másoknak. Az aranylelet a mostani Elvin Jones-CD esetében is találó kifejezés. Nemcsak maga a zene elsőrangú, de a hangminőségre se lehet panaszunk, bár a zongorista és a bőgős mikrofonozása nem jól megoldott. A Revival: Live at Pookie’s Pub helyszíne egy alig ismert New York-i klub, ahol Jones heti rendszerességgel lépett fel új zenekarával. Ha nem volna a kvartett csillogó hard bop előadása, akár szomorúnak vagy gyászosnak is nevezhetnénk a körülményeket, hiszen a jazztörténet egyik legnagyobb dobosa egy alig ismert manhattani klubban kapott fellépési lehetőséget 1967-ben, egy olyan időszakban, amikor a rock feltartóztathatatlan előrenyomulása következtében a jazznek egyre inkább bealkonyult. A Pookie’s Pubban nagyjából annyian fértek el, mint az egykori budapesti Jazz Gardenben; és a bárt gyakran még így se töltötte meg a közönség. A zenészek bérezése alacsony volt (az együttes heti 150 dollárt keresett) – anyagi szempontból a kvartett ott tartott, ahol egy zöldfülűekből álló rock- előzenekar.
Szinte napra pontosan két héttel a nagy tenorszaxofonos halála után készült a régi-új felvétel: 1967. július 28-30-án, s a kvartett azt a hagyományos eljárást követi rajta, hogy alaposan áthangszerelt standardeket, valamint saját darabokat játszik vegyesen. A Jones későbbi Blue Note- lemezeiről is ismert Joe Farrell mutatkozik be tenoron, Billy Greene zongorázik és Wilbur Little bőgőzik. A zenei gyönyörökön túl a jazz filológusai is sokat kapnak e kiadványtól: a kísérő könyvecskében muzeális értékű fotók gyűjteményét találjuk, többek között a lemezkiadó egykori „mindenes” fotósa, Francis Wolff műhelyéből. A hasonló exkluzív leleteknél megszokott mélyfúrások – esszék – se hiányoznak. Ashley Kahn, valamint Zev Feldman társproducer-jazztörténész, illetve Don Was művészeti igazgató és Bob Falesch hangmérnök ír a lemez különböző vonatkozásairól, és az alapos dokumentációt a Jones- életművet közelebbről ismerő muzsikusok kommentárjai, illetve a velük készült interjúk egészítik ki. Közéjük tartozik Michael Shrieve (ex-Santana) és Alvin Queen dobos, Richie Beirach zongorista, valamint a későbbi Elvin Jones-együttesek tagjai, Pat LaBarbera, Gene Perla és Dave Liebman.
Ha komolyan vesszük Shrieve eposzba illő állítását, miszerint Elvin Jones „viharisten” volt, és ismerjük a dobos korábban már megjelent Blue Note-lemezeit, aligha meglepő állítás, hogy Jones a kis manhattani bárban is roppant ihletetten játszik. A felvétel még olyan időben készült, amikor a mindenkori zenekarvezetők kötelességüknek érezték az időnkénti virtuóz szólózást. Ezt itt a repertoár zömének hossza (15-20 perc) is segíti. Jones elsöprő szólókkal egészíti ki az Oleot és a feleségének írt Keiko’s Birthday Marchot, valamint Farrell egeket ostromló 13 Avenue B. című számát, máshol pedig a kíséretben dolgozik vulkanikus erővel. A Revival olyan lemez, mely egyedül Jones játéka miatt is bőven megéri az árát.
A kiadvány másik „hőse” vitathatatlanul a tenoros/fuvolista Joe Farrell. Az illinoisi muzsikus harmincéves volt e felvételek idején, és nem henceghetett túl sok hangzó anyaggal. Alkalmilag ugyan készített albumokat 1967 előtt is például Charles Mingus, Maynard Ferguson, Jaki Byard, Willie Bobo, vagy Chick Corea oldalán, de gyakorlatilag Jones zenekarában nyílt először alkalma megcsillogtatni kivételes képességeit. Úgy is mondhatjuk, Farrellt Elvin Jones indította el a nagyobb sikerek útján. Mint ismeretes, Farrell Jones mellett maradt annak Blue Note-időszakában, majd alapító tagja lett a Return to Forever zenekarnak. Közel húsz saját néven jegyzett lemeze közül a CTI kiadónál publikáltak váltak a legismertebbekké (1970-től). Népszerűsége csúcsán pop- és rockelőadókkal is dolgozott együtt (Laura Nyro, The Band, Santana, Aretha Franklin, Average White Band, Bee Gees). Alapvetően haláláig jazz-előadó maradt; 1986-ban, negyvenkilenc éves korában csontvelő-rák végzett vele.
Aligha kétséges, hogy a legnagyobb felelősség is Farrell vállát nyomta az együttesben, hiszen reá hárult a legnehezebb szerep – „pótolni” a pótolhatatlan John Coltrane-t! Amennyire ez művészileg lehetséges, Farrell felnő a feladathoz. Nagyszerű teljesítményt nyújt például a Keiko’s Birthday Marchban vagy saját bluesos szerzeményében, a 13 Avenue B-ben. Bárki hallhatja, hogy egy Coltrane-soundon felnőtt, a tenoros világán iskolázott szaxofonos játszik, aki ugyanakkor nem másolja a mester patternjeit és idiómáit. Az említett, kissé „karcos” szaxofon-attakokat példásan ellenpontozza a My Funny Valentine, amelyben Farrell – Jones seprűzését jól kiegészítve – fuvolára vált. Külön minőséget képvisel a második CD-n hallható rövid, funky, latin arrangement, a Raunchy Rita, amely majd az 1968-as keltezésű Heavy Soundson (Impulse!) tér vissza, mint a korai Jones-zenekarok állandó repertoárdarabja – ott stúdióváltozatban Frank Foster szaxofonos, Billy Greene és Richard Davis bőgős közreműködésével. Itt Wilbur Little flamenco-ritmikájú bőgőjátéka és Farrell énekhangot imitáló szaxofon-hangja érdemel figyelmet.
A zongorista kompozíciójában (M. E.) visszatér a Coltrane- hangzás, bár az előzőeknél egy fokkal hard boposabb kiadásban. Farrell ismét utat enged annak a bizonyos big high tone-nak, mely az egész albumot meghatározza. Vagyis a „klasszikus” Coltrane-kvartett „folytatódik” a feladatát maximálisan ellátó új tenorossal, akin persze értelmetlen
volna számon kérni, hogy hasonlóan, mégis másképp fúj, mint az A Love Supreme szerzője. A Revival a modális jazz ünnepe, még akkor is, ha egyik-másik előadásban például a swinges elemek nagyobb szerephez jutnak (Softly As In a Morning Sunrise). Ez a felvétel már csak azért is érdekes, mert elhangzott Coltrane 1961-es Live At The Village Vanguard albumán is. A Jones-Farrell-féle fuvolás változat jóval lágyabb a hat évvel korábbi előadásnál. További különlegesség, hogy egyetlen számban (Gingerbread Boy) a Hammond- orgonistaként ismert Larry Young ül be a zenekarba Greene helyére – szintén akusztikus zongorán.
A szűkös, de mégiscsak bemutatkozási lehetőséget teremtő Pookie’s Pubban 1967 végéig lépett fel ez a zenekar, majd Jones arra is lehetőséget kapott, hogy illusztrisabb helyszíneken, például a Village Vanguardban mutassa be, milyen zenekarvezető. Folytatta sideman-munkáit is, többek között egykori zenekari társa, McCoy Tyner új formációjában. 1968-ban írta alá szerződését a Blue Note kiadóval, ami olyan pompás lemezek elkészítéséhez vezetett, mint a Puttin’ It Together, a The Ultimate vagy a Poly–Currents. Ezt az aranykort az állandóan változó legénységgel dolgozó, ezüstkori Elvin Jones Jazz Machine váltotta fel a 70-es években. Itt több, azóta világhírű fiatal fordult meg és kapott megszólalási lehetőséget a „viharisten” oldalán.
Blue Note, 2022