Johanna Senfter brácsára és zongorára komponált valamennyi művének felvétele
A felejtésnek (az elfeledettségnek) számos oka lehet – voltaképpen minden „menthető”, a magyarázkodástól a mentegetőzésig széles az utólagos szempontok skálája. Történelmi távlatból együttérzésünkre számíthat a nők háttérbe szorulása/szorítása a tudományos és művészeti életben, de emellett érdemes felfigyelni arra is, hogy a szervezett PR hiánya is jelentős akadálya volt akár értékes életművek széles körben való megismerésének. És akkor még nem is vettük számításba az alkotónak az alkati sajátosságait.
Fittler Katalin
Johanna Senfter (1879-1961) neve ismeretlenül cseng a szakmabeliek számára, jóllehet figyelemre méltó életműve hagyott hátra: 143 opusz-számmal ellátott műve között kilenc szimfónián túl zenekari, kamara és szólódarabok egyaránt találhatók, kizárólag az opera műfaját nem gazdagította. A Mainz közelében lévő Oppenheim am Rhein szülötte, s tanulmányainak idejét leszámítva szülővárosában töltötte életét. Sokoldalú zenei képzésben részesült (zongora, hegedű, orgona, zeneszerzés), s e területen elért eredményei ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy életét a zenének szentelte. Gyermekkori diftériájának traumatikus élménye minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy visszahúzódó életmódot folytasson, amelyben a zenének megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított. Ezzel magyarázható, hogy zenei egyesületet hozott létre Oppenheim kulturális életének fellendítésére, majd e sikeren felbuzdulva életre hívott egy Bach-kórust is, amelynek repertoárjához alkotóként is hozzájárult, Bach 15 kantátájában a continuo-szólam kidolgozásával.
Az alkotó számára a szerénység nem mindig „kifizetődő”. Többhelyütt idézett mondása, miszerint „hallgassátok és játsszátok a zenémet, akkor megértetek engem” mindmáig nem vesztette érvényét – az viszont a sors fintora, hogy műveinek hallgatása és játszása korántsem csupán az alkotó „megértését” szolgálja. A kompozíciók megismerése ráirányíthatja figyelmet az életmű egészére – nem kevés örömet jelentve előadóknak és hallgatóknak. Mert a magárahagyott alkotói termés nem „önjáró”, papíron csupán esélyt kínál. Szerencsére Senfter szerzői hagyatéka a Kölni Zeneművészeti Főiskolán rendelkezésére áll kutatóknak és előadóknak – és „újrafelfedezések” korát élő napjainkban van remény, hogy (elsősorban az előadóművészek teljesítményének köszönhetően) elfeledett alkotóművész-portrék keljenek hangzó életre.
Johanna Senfter két szonátát komponált brácsára és zongorára – ezek szerepelnek az album egyik korongján. A másikon egy duó szerepel, egy variációsorozat, továbbá az egyházi év jeles alkalmaihoz kapcsolódó, eredetileg brácsára és orgonára komponált hat tételből átiratként Öt darab ciklusa. Senfter a zeneszerzés-tanulmányait Max Regernél tökéletesítette, aki elismerően nyilatkozott szorgalmával is kitűnő növendékéről. A zeneszerzés iránt koránt elkötelezettséget érző diáklányra természetszerűleg nagy hatással volt mestere stílusa (eme hatás természetéről és mibenlétéről a Reger-ismerős szűk köre tudna konkrétumokat feltárni), és nem véletlenül feltételezhető, hogy némely kompozíció afféle szerény-rejtőzködő hommage-nak készült (az 1. (f-moll) brácsaszonátát Reger születésének 50. évfordulóját megelőzően fejezte be, az op. 94-es variációsorozat pedig erőteljes stiláris-műfaji utalásokkal a 70. évfordulóra szánt tiszteletadásnak tekinthető).
Roland Glassl (brácsa) és Oliver Triendl (zongora) interpretációjában ismerkedve ezzel az apparátusbeli összkiadás-fejezettel, igazoltnak látjuk a szerző idézett megjegyzését: a hallgató „ismerni véli” a szerzőt, tehát a darabok segítségével elképzeli személyiségét. Ezúttal tehát nincs szükség a regényes életrajz írójának adatok hiányait kitöltő fantáziájára, ugyanakkor attól sem kell tartani, hogy zenéjét illetően belemagyarázások születnének. Nyilvánvalóként fogadható el, hogy Senfter alkotói tehetsége, természetét illetően „rövidre zárt” kapcsolatban áll a hangok világával. Amit megtanult, az mesterségbeli tudás – szükséges feltétel a saját-megfogalmazások létrehozásához. A tételek a vallomások személyességével rendelkeznek – a formai-harmónia keretek személytelen keretei között. „Komoly” művek (abban az értelemben, ahogy egykor a komolyzene kifejezés megszületett), de nem komorak – tudatosan törekedve az adekvát terjedelemre. A szonáták műfajválasztásánál érződik a felelősség a „tartalom” történeti hagyománya, jelentősége iránt, a gyakran páratlan ütemű tételek némiképp táncos lejtése sajátos atmoszférát kelt. A dramaturgiai felépítésben jelentős a dinamikai történések sorozata, ezáltal a zenei anyag sűrűségének változása. A szonátákban a hallgatónak néha az az érzése támad, hogy zongorakivonatot hall, vagyis, a brácsa kísérete: koncentrátum. Ugyanakkor érezhetően hangszerszerűek a szólamok. Hasonló átgondoltság figyelhető meg a műsor második részének rövidebb terjedelmű tételeiben. Senfter hangokból szövi vallomásait, afféle személyes élményanyag rögzítéseként. Sapienti sat. A felvételnek köszönhetően „új” zeneszerző-„ismerőssel” gazdagodik a hallgató.
A két előadó életrajzának közös vonása a kamarazenének a kiemelt szerepe, miközben szólista-repertoárjuk is jelentős (Oliver Triendlnél a zongoraversenyek 90-es száma mellbevágó!). A kortárs-zene játszását nem „missziónak” tekintik, hanem olyan területnek, amelyen megkönnyíti a tájékozódást a korábbi korok zenéjében való jártasságuk. A magyar érdeklődő számára pedig külön öröm felfedezni, hogy szakmai életrajzukban helyet kapnak magyar vonatkozások is (Glassl játszott a Pécsi Zenekarral, Triendl pedig a Keller-kvartettel).
(hänssler CLASSIC – HC22076)
