Mikor a gyártók elkezdték összerakni a költségvetést, hogy az amerikai kultúra ikonikus zsenijének történetét elmeséljék a filmvásznon, nem kispályásokban gondolkodtak. A Maestro-t biztos szívesen megrendezte volna a végül producerként közreműködő Martin Scorsese és Steven Spielberg is, de nem véletlenül ültették a direktori székbe Bradley Coopert (akit eredetileg Bernstein megformálására kért fel Spielberg). A 2018-as Csillag születik rendezőjeként és színészként Lady Gaga oldalán már láthattuk, milyen hatásosan tud elmesélni egy szenvedély- és szenvedéstörténetet. Egy hihetetlen intellektussal megáldott narcisztikus energiabombát, a klasszikus zene Mick Jaggerét neki kellett bemutatnia a fiatal generációnak. Két olyan kérdést tesz fel ez a filmben, amire senki nem tud válaszolni – azért érdemes megnézni.
Iván Csaba
A forgatókönyvírók (Bradley és Josh Singer) nem az áldokufilmes biopic mellett döntöttek. A Maestro a 72 évesen eltávozott Bernstein életének 44 évét meséli el, a retrospektív visszatekintést keretezve az idős művész az életére visszaemlékező – legmegrázóbban zenében elmondott – vallomásával. A zeneszerző életrajzára váró nézőnek hiányérzete támadhat, de a stáblistán az ő kedvükért ott szerepel a főcímben: zene – Leonard Bernstein. Hollywood célirányosan szeret mesélni, néha hosszabban is a kelleténél, és a komponálás vívódásainak, kínlódásainak ábrázolása, nem biztos, hogy székéhez szögezné a mai nézőt. A producerek patikamérlege így működik. Ezért meséli el Bradley hangulatosan, hogy ismerkedik meg zenei pályafutása legelején Bernstein 1946-ban egy partin Felicia Montealegre Cohn Costa Rica-i származású amerikai színésznővel. A film dialógusába is beleszövik, miben teljes az egyetértés az első pillanattól köztük. A világ azt akarja, hogy egyfélék legyenek, de ők genetikusan hordozzák a kultúrák keveredését, a teremtő kreativitás és az ellentmondásos személyiség meg gyakran kéz a kézben jár,. A görög mitológiában szereplő androgün modern változata ők, azért van szükségük a másikra, mert kapcsolatuk egymást tökéletesebbé tevő szövetség. Régen az istenek, a modern mesében ők maguk dönthetnek a szétvál(aszt)ás mellett, az eredmény hasonló – attól kezdve a másik keresésére, a hiányának megszűntetésére pazarolják energiájuk jó részét.
Mi az említett két kérdés, amire felfűzték a sztorit? Az egyik: hogy lehet elviselni egy féktelenül extrovertált fickót a környezetének – és önmagának. Felicia feleségként ezt nyersen a képébe mondja a férjének a film egyik fontos jelenetében: „Kimerítő szeretni és elfogadni valakit, aki nem szereti magát. Ezt az egy igazságot tudom rólad. Ha nem vigyázol, magányos, vén buzeránsként fogsz meghalni”. Kemény szavak. A másik kérdés pont az: mit tehet egy nő, mikor rájön, hogy a zseniális tehetséggel megáldott férfi, aki élete társa, a fiúkat is szereti. Az együtt töltött 32 évüket követi nyomon a film 1943-tól, mikor Bernstein beugrik a megbetegedett Bruno Waltert helyettesítve a New York-i Filharmonikusok élére, majd megidézve a zseniális Young People’s Concerts előadóját, aminek világhírét köszönhette, egészen 1987-ig, amikor a Schleswig-Holstein zenei fesztiválon Haydn Teremtését vezényelve szemináriumot tart fiatal karmestereknek.
A film kezdő jelenete erős felütés, egy stábnak felesége hiányáról vall az idős Leonard, hogy aztán illusztrálják feketén fehéren, mi az eredménye annak, hogy egy előadó szükségképpen extrovertált, a komponálás viszont elvonulást, elmélyedést igénylő tevékenység, ami nehezen feloldható kettősség. Néha csak a tablettákkal és porokkal. Közben pedig három gyerekük felé (Jamie Bernsteint Cooper hatéves kislánya alakítja) kommunikálniuk kell sajátos kapcsolatukat, hiszen ők még nem tanultak az androgünökről. Ennek érdekes kémiáját Bradley Cooper a ruhatervezők és sminkesek segítségével szellemesen érzékelteti, ötletekben kifogyhatatlan a lelki folyamatok képi illusztrálásában: allegóriát látunk cirkuszi táncosok koreográfiájaként, farsangi felvonulást idéző óriásbábokkal, árnyjátékot és kitakarásokat, mikor a fontos párbeszédek elhangzása közben nem a szereplőket mutatja, hanem egy karakteres helyszínt nagytotálban.
A muzsika végig pazar, egymást követik a West Side Story, On the Town, Chichester Psalms részletei, elhangzik zenei idézet Mahler, Beethoven, Schumann és Walton műveiből, sőt WC Handy és az REM 1987-es kislemezéről a dramaturgiában fontos szerepet játszó „It’s the End of the World as We Know It” is. Az archívumokat végigkutató Cooper Bernstein életének legintenzívebb pillanatait mutatja meg. Rákos felesége eltávozása tanította meg arra, hogy a legfontosabb karmester kezében nem látjuk a pálcát. A „nyár legszebb dalai mindig akkor szólaltak benne”, mikor nélkülözhetetlen társa mellette volt. Az androgünökről elmondott mese legkatartikusabb jelenete ezért az, mikor életük végén egy koncerten, egy teljes tétel elhangzása közben, tekintetükkel vallják be egymásnak a másik fájdalmas hiányát. Mikor kevés a szó, akkor kell a zenének megszólalnia.
Maestro (2023) zenés életrajzi dráma
Rendezte: Bradley Cooper
