„A művészet az egyetlen dolog, ami valódi. Nincs más.”
A cremonai lantmesterek, köztük Antonio Stradivari azért mentek el személyesen a Paneveggio-i „hegedűerdőbe”, hogy megkopogtatva a fákat kiválasszák a tökéletes hangszerek építésére alkalmas lucfenyőt. Csak Antonio sosem tévedett. Él ma Monacóban Monte Carlo felett egy bölcs és disztingvált úriember, aki meditációval és jógával indítja a napot, mert hálás élete szerencsés alakulásáért. A világ egyik legfontosabb gitárosa, aki ma a hegyek ölelte házában él, zenészként negyven évvel előzte meg korát. Legalább.
Iván Csaba
A közép-angliai Doncasterben 1942. január 4-én született fiatalember édesanyja amatőr hegedűművész volt, de neki – bár megpróbálta- nem állt kézre a hangszer, áttért a zongorára (1973-as Carlos Santanával felvett Love Devotion Surrender albumon két számban ő zongorázik), aztán 11 éves korában a bátyjától kapott egy ismerősnél kidobásra ítélt gitárt. „Egyszerűen beleszerettem, és ez még ma is tart.” 16 éves kora óta hivatásos zenész, amikor felvették egy észak-angol tradicionális jazz társulathoz, a Big Pete Deuchar and His Professors of Ragtime-hoz. A ’60-as évek bluesrobbanását londoni klubokban élte túl, a kor legfontosabb bandáival játszott együtt, olyanokkal, mint Alexis Korner, Jack Bruce és Ginger Baker, a Graham Bond Organization és a fiatal David Bowie. Népszerű cápája volt a lemezfelvételeknek, mikor Petula Clark, Tom Jones vagy Georgie Fame és a The Four Tops vonult stúdióba. A legenda szerint néhány gitárleckét adott Jimmy Page-nek is. Büszke egyébként ír származására, de csak 1962-ben járt ott először. A Guinness örökösének születésnapi partiján a vendégeknek fogalmuk sem lehetett, hogy a kedvükért Dublinba repült bluesformációban, a Herbie Goins and the Night-Timers-ben milyen későbbi híresség gitározik.
Mérföldek Miles-szal
„Az egész zenei karrierem a fekete-amerikai zenén alapul, a rhythm and blues, a funk vagy a jazz az én zeném, ez az én iskolám” Egy időre Hollandiába költözött, felvette első jazzalbumát, az Extrapolationt, amit a gitárosok máig korszakalkotónak tekintenek. De 69-ben történt valami. Egy meseszerű jam összehozta vele Jimi Hendrixet, aki zárójelbe tette mindazt, amit addig a gitár hangzásvilágáról leírtak, és őt, aki addig elképzelhetetlen perspektívákat nyitott a hangszeren való játékban. Akkor azonban egy telefonhívást kapott Miles Davis dobostól, Tony Williamstől, hogy csatlakozzon egy új triójához, amelyet Larry Young orgonistával alakított. Mivel épp ráunt már a session-zenélésre, 1969. január elején felült egy New Yorkba induló gépre. Williams este elvitte a Club Baronba a Harlemben, ahol aznap játszottak, hogy akklimatizálódjon. „A bárban álltam. Kinyílik az ajtó, belép Miles, elegáns volt és barátságos hihetetlen aurával, meglátott, és amint elsétált mellettem megszólított, már tudta ki vagyok. Az ismerkedés másnap Davis manhattani lakásában folytatódott, a házigazda így búcsúzott el tőle: „Holnap randevúzunk, hozd a gitárodat.” A többi már történelem, megszületett a fúziós jazz másnap a híres CBS stúdióban a 30. utcában (ahol Kind of Blue-t is felvették), az amerikai jazz legjelentősebb zenészeivel dolgozott. Amire ma is emlékszik, az a billentyűs Joe Zawinul Silent In a Way című témája kidolgozása közben történt. Épp leálltak, mert Miles elégedetlen volt a szólamával. „„Ne azt játszd, amit az eszeddel értesz, játssz úgy, mintha nem tudnád, hogyan kell gitározni. Így érhetsz el ahhoz a mélyebb tudáshoz, ami nekünk kell. Miles olyan volt, mint egy zen mester”.
A londoni erdők után New York rengetegére lett kíváncsi, és egyből összetalálkozott az ottani erdő királyával, Davis-szel. A fúziós zene bibliájának evangéliumait vették fel együtt, a Silent Way után következett 70-ben a Bitches Brew. De sosem fogadta el Miles ajánlatát, hogy hivatalosan is csatlakozzon a zenekarhoz, mert Tony Williams Lifetime-ja miatt jött Amerikába.
Shakti – út az ég felé
A koncepciója sajátos: „Struktúrára van szükségem ahhoz, hogy lerombolhassam a struktúrát” A virtuóz látnok, John McLaughlin pályafutása egy esettanulmány arról, hogy lehet új műfajokat teremteni. 1970-es évek elején, miközben Ravi Shankar megtanította az indiai zene sajátos természetére, a spirituális guru, Sri Chinmoy tanítványa volt, tőle kapta a „Mahavishnu” nevet is. A nyugati és dél-indiai klasszikus zene hagyományit ötvözve kezdett komponálni és játszani, ekkor alapította meg a Mahavishnu Orchestrát 71-ben. A jazz-rock fúzió kirakatzenekara lett (nélküle nem jön létre a Weather Report és a Return to Forever), egyedi virtuozitással, évekig telt ház előtt játszhattak volna, de ő inkább megalakította a teljesen akusztikus Shaktit. „Számomra az elektromos gitározás olyan, mint a motorozás – könnyen megy. De az akusztikus gitár olyan, mint egy kerékpáron hajtani a Tour de France- on. Nehéz fizikai munka, és formában kell tartanom magam”. Sokakat vonzott, de neki autentikusan sikerült integrálta az indiai klasszikus hagyományok összetett ritmusait és dallamimprovizációit saját játékába. Bemutatkozásuk emlékezetesre sikerült. Az indiai klasszikus zenét és a jazz-improvizációt ötvöző úttörő zenekar 1973-ban alakult. „Szerintem mindenki felismeri, ha ott van a ritmus, ott a groove, ott a szellem. Nem számít, hogy Black Sabbath vagy Mozart-rajongó valaki. Felismeri, ha a ’dolog’ ott van a zenében.” Nem véletlenül emlegeti a Black Sabbath-ot, ugyanis a menedzserük 1975-ben a Long Island-en a Southampton College-ben leszervezett egy koncertet, ahol az East-Meets-West vadonatúj formációja lépett fel a heavy metal „szombatosok” után. Hussain meg volt győződve arról, hogy a katasztrófa közeleg. Nem volt egyedül. „Vettünk egy pillantást a közönségre, akik azért jöttek, hogy megnézzék a Black Sabbath-ot, és még abban sem voltunk biztosak, hogy egyetlen dalt végig tudunk játszani. Akkoriban a nyitó dalunk 20 perces volt. Valószínűtlen helyzet volt, megkérdeztük a menedzsert, ennek a projektnek mi a célja. Az egyetlen ember a bandában, aki nem volt ideges, az John volt”. Aztán felmentek a színpadra, elkezdték játszani az „isteni ritmust” – és a közönség rezonált rá. Áradni kezdett a (zenei) energia. Hatalmas siker lett. McLaugln már hozzászokhatott a puristák állandó és kitartó kritikáihoz, ami Miles idején kezdődött, a Mahavishnuval folytatódott, és a Shaktinál sem ért véget. „Egész életemet ezekkel az emberekkel éltem le, elszántan védtek műfajokat, kritizáltak mindent, ami eltért ezektől. De örömmel jelenthetem, hogy a puristák eltűnnek. A zene az igazi erő, a férfiak és a nők szívéből fakadó, mert egyetemes.” Neve ugyan nem volt a Shakti zenéjének sem, de a debütáló albumukat mai napig „a valaha készült legjobb zenék közé” sorolják.
Ilyen zene nincs
Az 1980-as évek elején Guitar Trio néven fellépett Kaliforniában, három virtuóz, a jazzgitáros McLaughlin, a latin specialista Al Di Meola és a flamenco mester, Paco de Lucía, rögzítették lemezen is, ez a legendás 1981-es Friday Night in San Francisco, ami új fejezetet nyitott a gitározás történetében. De ezt már a következő születésnapon mesélem el. Ha már az elején egy McLaughlin idézettel indítottam, kerüljön a végére is megszívelendő megállapítása. Eredetileg egyik formációját jellemezte így, de nekünk halandó gitárosoknak is tanulságos: „Elképesztő dolgokra vagyunk képesek, de alábecsüljük magunkat.”
