A jazzipar egyik legkedveltebb jelképes állata a bagoly. Például 1961 és 1974 között működött egy lemezcég a coloradoi Boulderben Owl néven. Náluk jelent meg Dave Liebman egyik kiemelkedő lemeze. Ez a helyi zenéket is propagáló vállalat nem keverendő össze az 1975-ben Párizsban alapított Owl Records-zal, mely Paul Bleytől Lee Konitzig és Gil Evanstől Jimmy Giuffre-ig elsőrangú jazzisták sorát adta ki. Legutóbb pedig Ambrose Akinmusire trombitás tett hitet a baglyok mellett Owl Song című új lemezén.
Máté J. György
„Különös vonzalmat érzek a baglyok iránt – nyilatkozta Akinmusire egy helyen. – Olyan rendkívüli személyiséggel rendelkeznek – folyton figyelnek.” A kijelentés úgy folytatódik, hogy a trombitás jelzi: a lemez számcímei nem sokatmondóak, nincs bennük semmi magvas bölcselet, „csak” címek. Az Owl Song 1 és 2 a baglyokkal kapcsolatos rokonérzéseit fejezi ki; a Mr. Frisell és a Mr. Riley pedig a lemezen hallható két muzsikustársa (Bill Frisell és Herlin Riley) iránti elismeréséről, netán alázatáról tanúskodik. De a többi cím mély értelmét kár kutatni.
Akinmusire muzikalitását és virtuozitását számos szakmai elismerés igazolta vissza az elmúlt években. A kaliforniai Oaklandben felcseperedett zenészt először Steve Coleman altszaxofonos fedezte fel, úgyhogy Akinmusire tizenkilenc évesen csatlakozott felfedezője Five Elements nevű zenekarához, amellyel többfelé turnézott, miközben még a Manhattan School of Music növendéke volt. Ezután a University of Southern Californián szerzett mesterfokot, majd a Los Angeles-i Thelonious Monk Institute következett – itt főképp Wayne Shorter és Herbie Hancock vette a szárnyai alá. Napjainkban, negyvenegy évesen, már valamiféle „középnemzedék” tagjaként, de még mindig inkább fiatalon Ambrose Akinmusire a Hancock Institute művészeti igazgatója, vagyis olyan pozíciót tölt be, amelyet sok zenésztársa megirigyelhet.
És most, miután 2010-ben a Blue Note-hoz szerződött, ahol több lemezt publikált, átigazolt a sokkal kevesebb „recording artist”-tal büszkélkedhető Nonesuchhoz, ahol az Owl Song lett az első lemeze. Jobb entrée szinte el sem képzelhető! Az albumon – túlzás nélkül állítható – gyönyörű zene szól egy mesterien összeállított trió előadásában. Akinmusire két olyan nagyágyút hívott maga mellé játszani, akikkel ugyan nincs közös professzionális múltja, de ez nem is szükséges ilyen tudású és érzékenységű muzsikusok számára. Bill Frisell neve már régen fogalom, külön fejezet a jazz modern történetében. Semmi sem jelentéktelen, ami kikerül a kezei közül. A New Orleans-i zenei hagyományokat már gyerekként magába szívó Herlin Riley pedig Wynton Marsalis együttesében vált ismert dobossá. Három generáció (Frisell a legidősebb), három teljesen különböző zenei háttér és ízlés, ami mégis csodálatos szinergiává nemesül a stúdióban.
Alighanem akkor is remek lemez készült volna, ha a trombitás duóban vág neki a feladatnak Frisell legendás harmóniáinak társaságában. Akkor is kapna a zene valamiféle ambient, álomszerű feelinget, ami hipnotikus erővel hat a hallgatóra. Ám az Owl Song ismeretében sajnálhatnánk, hogy hiányzik mögülük Riley különleges, visszafogott vibe-ja, csendesen swingelő groove-ja. Más szavakkal: Akinmusire roppant finom érzékkel választott partnereket, se többet, se kevesebbet a kelleténél – az Owl Songot így, végső formájában érezzük „tökéletes”-nek.
Már a zene kezdetén ott halljuk Riley seprűinek varázslatos suhogását a nagydob puffanásai felett, majd megszólal a trombita lassú és melegséget árasztó témája, hogy egy-egy hosszú, kitartott falsettóra Frisell visszhang- akkordjai feleljenek. Később, az Owl Song 2 elején New Orleanst (a rezesbanda utcai menetelését) is megidézi majd egy postbop improvizáció keretei között, ahogy a Mr. Riley trombita-dob duójában is teszi, de ezek kivételes pillanatok maradnak a lemezen, amely 90%-ban inkább a minimalizmushoz közelít. Vagy úgy is mondhatjuk: az albumot betölti a magát semmitől se zavartató végtelen nyugalom, mely letisztultsága ellenére nem hangsúlyozza a stílus jelentőségét.
A zenekarvezető úgy magyarázza e nyugalmat, mint személyes reakcióját az emberiségre zúduló, már bántó mennyiségű és zavaróan felszínes információtömegre. Az Owl Song voltaképp kísérlet: létrehozható-e még egy olyan háborítatlan művészi tér, ahol a muzsikusok szabadon lélegezhetnek, úgy, ahogy azt Akinmusire néhány kedves lemezén hallani véli.
Ilyen esztétikai elképzelésekkel a háttérben természetesen szó sem lehet hozott alapanyagokról. A lemez nyolc szerzeményét mind a trombitás jegyzi; az önfeldolgozásokat is kerüli. Az Owl Song 1 a lemez elején kijelöli a követendő ösvényt a maga lírizmusával; Akinmusire egyik nyilatkozatából tudjuk, hogy Miles Davist, illetve bizonyos free muzsikusokat követett annyiban, hogy kísérőivel szinte semmit se beszélt meg előre; pontosan tudta, hogy azok mindent értenek, és úgyis tudásuk legjavát nyújtják majd a stúdióban.
Érdemes megemlíteni a Weighted Corners című darabot is a nagyszerű szerzemények közül, mivel itt két, ujjal pengetett gitár izgalmasan villódzó kollázsát halljuk tematikus, unisono trombitafutamokkal. Mindez visszafogott 4/4-es ütemezéssel, lágy, kézzel vert dobbal a háttérben. Az albumot a rubato Henya zárja Frisell emlékezetes gitárloopjaival.
Nem kell tartanunk tőle, hogy az Owl Song értékei felfedezetlenek maradnak, mint az rengeteg esetben megtörtént már a jazz történetében. A lemez sajtója elsőrangú. Az AllMusic 4,5 csillagot adott rá a maximális ötből; az angol The Guardian a hónap jazzlemezének nyilvánította, és John Fordham cikkében 4 csillaggal jutalmazta; a DownBeat kritikusa még kegyesebb volt és maximális öt csillaggal üdvözölte az albumot, de nagy elismeréssel szólt e zenéről a Financial Times és a The Wall Street Journal is.
(Nonesuch, 2022)
