Wilhelm Backhaus korai felvételei
Zay Balázs
Wilhelm Backhaus 1927 és 1939 között készült felvételeinek szentelte új gyűjteményét a Hänssler Profil kiadó. Brahms rövidebb zongoradarabjai és két zongoraversenye, Beethoven néhány szonátája és két utolsó zongoraversenye hallható.
Backhaus 1884-ben született Lipcsében és 1969-ben hunyt el Villachban, ahol hangversenyt adott volna. Már ez a pár adat is mutat valamit. Backhaus a német zene egyik központjában nőtt fel, ahol Mendelssohn, Reinecke, Nikisch működött egykor. Hosszú élete végén is jól játszott, késői felvételein nyoma sincs sem visszaesésnek, sem stilisztikai változásnak. A végül elmaradt villachi koncerttől sem az egykori nagyság gyenge árnyékát várhatták, akiknek jegyük volt rá, hanem egy hosszú évtizedeken keresztül konstans színvonalat hozó és korszakok közt átívelő, nem mindennapi nagyság még éppen elérhető jelenlétét.
Kevés sokáig alkotó és késői éveiben is gyakran megörökített művész tevékenysége nyúlik vissza abba az időbe, abba a tradícióba, melyben a fiatal Backhausnak része volt. Bruno Walter említhető főképp ilyen kapcsolat tekintetében. Backhaus még a zeneszerző vezényletével – és Eugen d’Albert szólójával – hallotta Brahms két zongoraversenyét. 1905-ben nyerte meg az Anton Rubinstein Zongoraversenyt, melynek második helyezettje lett Bartók. Nem tudni, mi lett volna, ha fordítva alakul a sorrend, mindenesetre Bartóknak nagyon rosszul esett a második helyezés, s így a világ nyert egy nagy zeneszerzőt. Backhaus lemezkarrierje hamar elkezdődött. Már 1908-ban készített felvételeket. Érdekes módon Backhaus jelentősége a II. világháború után nőtt meg igazán. Ekkor már történelmi figura volt, ugyanakkor megőrizte képességeit, melyeknek maradéktalanul a birtokában volt mindvégig. Stílusa sem változott igazán. Persze értelemszerűen vannak apróbb eltérések a korábbi és későbbi felvételek között, de ezek általános stílusa, alapvető stílusjegyei nem változtak. Így Backhaus egészen egyedi pozícióra tett szert. Nem csoda, hogy a Decca újra és újra felvett vele bizonyos műveket, mindenekelőtt Beethoven összes szonátáját kétszer is – sajnos a második esetében a Hammerklavier bejátszására már nem kerülhetett sor. A felvétel így is teljesebb, mint Emil Gilelszé, ráadásul maradtak más felvételek is erről a műről Backhaus előadásában, tehát a hiány mégiscsak más, mint az orosz pianista esetében például a hasonlóképp centrális Op. 111-es szonáta esetében. Ugyanez áll Beethoven és Brahms zongoraversenyire, melyeket azidők folyamán többször is rögzítettek vele. Beethoven koncertjei esetében Sir Landon Ronald, Clemens Krauss, Karl Böhm, Hans Schmidt-Isserstedt, Brahms zongoraversneyeinél Sir Adrian Boult, Carl Schuricht, Böhm vezényelt.
E korai felvételejket tartalmazó gyájteményben Brah,s I. Zongoraversenye Boult és a BBC Szimfonikus Zenekar, a II. Zongoraverseny Böhm és a Staatskapelle Dresden, Beethoven G- Dúr és Esz-Dőr Ziongoraversenye pedig Ronald és a Londoni Szimfonikus Zenekar kíséretével csendül fel. A felvételek korukhoz képest, köszönhetően a technikai javításoknak,archív jellegük ellenére is jó minőségűek.
Backhaushoz különösen közel állt a G-Dúr zongoraverseny, amikor egyszer Böhmmel játszotta Bévsben, úgy nyilatkozott, nincs olyan nap az életében, amikor ne játszaná el magának a kezdő cadenzát, keresve az ideális megszólaltatást. Backhaus nemcsak megtartotta játékának színvonalát, hanem sajátos módon hidalt át korszakokat stilárisan is, kétféle értelemben is.
Az, hogy tulajdonképpen változatlan modorban játszott. nem egyes részletek konkrét megvalósítását jelenti, mivel szabadon játszott, nem tartozott azok közé, akik egy ideális formát egyre szűkebb körben mozogva kerülgetnek. Backhaus párbeszédben volt a művekkel, azonban mégis kötött kertek között maradt. Mintha egyfajta közös stílusban adott volna elő mindent, a korai felvételek albumán szereplő Beethovent és Brahms műveken túl ez még másokra is vonatkoztatható, beleértve Mozartot, Haydnt, Beethovent, Webert, Chopint, Brahmsot, Strausst, Albenizt, Rahmanyinovot. Ez nem egysíkúság, hanem egyfajta integratív megközelítés, mely adekvát mindazokra a korokra és stílusokra, melyeket a játszott szerzők lefednek. Mindegyik klasszikus. A formák tiszták és adottak. de mindegyik romantikus is. Átélt, eleven, miközben nincs stiláris kilengés.
Nehéz pontosan megfogalmazni, de Backhaus játékát hallva legtöbbször azt érzem, hogy megfelelő, stílusos, valahogy az ideális közelében jár, nem kifejezetten az egyes részletek megvalósítása révén, hanem egészében. Érdekes összevetni Beethoven szonáta-felvételeit az egykor abszolút csúcsnak és etalonnak tartott Artur Schnabel bejátszásaival. Míg természetesen Schnabelt szerfelett csodálom, úgy érzem, modora sokkal korhoz, a maga korához kötöttebb, mint Backhausé. Backhaus így elöl is járt, ha régi előadásait veszük, és megtartott valami régit, ha a későiekre gondolunk.
Ez Brahms esetében még érthetőbb, de Beethovennel kapcsolatban is így van. Arra a kérdésre, hogy ki közelítette meg legjobban Beethoven és Brahms zongoraműveinek világát, gondolkodás nélkül azt mondhatom: Backhaus. Nem könnyű megmagyarázni, miért. Nem egyes megoldások kapcsán, hanem egészében. Kivételes természetesség, magától értetődőség és korszakokon, stílusokon való átívelés fedezhető fel nála. Művészetében integrálva vannak az egymásra épülő, ugyanakkor az átfedéseken túl különböző korstílusok: előadásai megfelelnek a mai vagy az élete utolsó évtizedeiben érvényes kottahűbb, precízebb modornak is, de a megelőző romantikus, szabadabb és érzelmesebb eladásmódnak is, továbbá vélhetően azoknak is, amelyek ezeket megelőzték, Brahmson át egészen vissza Beethovenig. E régebbi időszakok általános stílusa nyilván nem ellenőrizhető, de következtetni azért lehet.
Profil Edition Günter Hänssler PH23001
