Már gyerekként tudta, hogy az ókori görög bölcsek tévednek, mikor azt állítják, hogy az életnek négy alapeleme van. Az ötödiket csak azért nem ismerték, mert akkor megszegték volna a tilalmat, hogy Herkules oszlopán túl nem hajózhatnak. De ha megteszi néhány vakmerő, akkor sem láthatták volna az akkor még nem létező New Orleans-t, ahol a boldog élethez nélkülözhetetlen ötödik elem megszületett: a jazz. Terence Oliver Blanchard viszont 1962. március 13-án pont a „jazzókor” fővárosában látta meg a napvilágot, sőt feleségével és négy gyermekével ma is ott él. Igazi zenei polihisztorral van dolgunk: trombitás, komponista – olyan filmek zenéjét szerezte, mint Mo’ Better Blues, sőt az első afroamerikai, akinek operáját a MET bemutatta, emellett aktív zenekarvezető és hangszerelő, és a legkeresettebb tanár. A kortárs trombitás elit illusztris tagja – nem csak a jazzt beleértve.
Iván Csaba
A jazz Midás királya
Évekkel ezelőtt egy kritikám címe volt ez, csak ott a filmzene szó szerepelt benne, mert sokadszorra éreztem úgy, hogy az ő zenéje érdekesebb, mint maga a mozi. Terence Blanchard apjának, aki szabadúszó „részmunkaidős” operaénekes volt, egy pillanatig nem lehetett kérdéses, hogy a gyereknek zenélnie kell. Szerencsés volt, mert még a „jazzókor” nagyjai közt pallérozódott, a New Orleans-i Kreatív Művészeti Központban Roger Dickerson és Ellis Marsalis keze alatt tanult zongorázni, akik hiába győzködték, hogy tartson ki a hangszer mellett, mert jó érzéke van hozzá, ő nyolc évesen a trombita mellett döntött. Nem voltak semmi nyári táborok, ahol barátaival, Wyntonnal és Branford Marsalis-szal együtt zenéltek, majd a Rutgers Egyetemen Paul Jeffrey jazz szaxofonosnál és Bill Fielder trombitásnál bontogatta szárnyait. 19 évesen már turnézott a Lionel Hampton Orchestra-val. 1982-ben pedig Wynton Marsalis ajánlotta Blanchard-t Art Blakey-nek a maga helyére a Jazz Messengersben. Art Blakey tanította meg a legfontosabb elvre, amit mai napig követ. A zenekar egy közösség, a közvetítés a küldetése. „Art mindig arra ösztönzött minket, hogy legyünk mesterei hangszerünknek, saját zenét komponáljunk, és építsük fel karrierünket. Azt mondta nekünk: mikor kilépünk a bandájából, ne elégedjünk meg azzal, hogy összeállunk valakivel játszani. Legyünk zenekarvezetők, hogy tartsuk mozgásban a jazzt.” Ennek szellemében a szintén New Orleans-i illetőségű Donald Harrisonnal 1986-ban hagyták el a formációt, hogy megalakítsák kvintettjüket a Harrison/Blanchard-t. Akkor olyan lemezeket készítettek a CBS, a Columbia, a Sony Classical és a Blue Note Records égisze alatt – mint az In My Solitude: The Billie Holiday Songbook (1994), a Romantic Defiance (1995) és a The Heart Speaks (1996). Ők lettek a Sony Innovators Award első díjazottjai. A Wandering Moon után egy évvel, 2001-es Let’s Get Lost például azért számít igazi unikumnak, mert Jimmy McHugh dalait hangszerelte újra, előadásukra pedig olyan kaliberű kollégákat kért fel, mint Diana Krall, Jane Monheit, Dianne Reeves és Cassandra Wilson. Hogy el is fogadták a felkérést, az jól jelzi, hogy renoméja addigra már magasra emelkedett. Igazi csemege a 2004-es Illuminations című McCoy Tyner album is, amiért olyan társakkal együtt kapott Grammyt, mint a zongorista mellett a szaxofonos Gary Bartz, a bőgős Christian McBride és a dobos Lewis Nash. Az ezredforduló után a Bounce (2003); a Flow (2005) és a Breathless (2015) zenekarával, az E-Collective-vel is az a kategória, amit senki nem ad kölcsön szívesen, mert soha nem fogja visszakapni.
Mikor felkérték az SFJAZZ művészeti igazgatására, akkor is Art Blakey jutott eszébe: „Mindig szerettem az SFJAZZ-t, egy jazz messenger számára az ideális terep, mert nem csak a zene bemutatásáról szól, hanem a kreativitás inkubátoraként működik. Megszólítja a közönséget, az innovatív zenészeknek lehetőséget ad, hogy kipróbáljanak új ötleteket, és lássák az út eredményét is.”
Vendégségben a Lumiere klubban
De hogy tévedt be a moziba? A filmzenéhez olyan profi komponista kell, akiben van kellő alázat, nem narcisztikus, meg tud húzódni a háttérben, szolgálva a produkciót. Spike Lee érzett rá azonnal arra, hogy Blanchard-ra van szüksége. Egy filmben látott jelenetnél soha nem a muzsika virtuozitásra emlékezik a néző, hanem arra, hogy pont az a zene szólalt meg és úgy, ami oda illett. A Do the Right Thing (1989) és a Mo’ Better Blues (1990) esetében megmutatta, hogy ehhez ő nagyon ért. Lee egy sor mozijához írta meg a kottákat ezután, ő jegyzi a Dzsungelláz (1991) a Malcolm X (1992), a Clockers (1995), a Sam Summer (1999), a 25th Hour (2002), az Inside Man (2006), BlackKkKlansman (2018) és Da 5 Bloods (2020) zenéjét is. Együtt dolgoztak Spike Lee-vel a négyórás Hurricane Katrina című dokumentumfilmben is. De Blanchard más rendezők is felfedezték, George Lucas-szal kezdődik a lista, és a végén ott szerepel Taylor Hackford és Gaz Alazraki neve is. Milyen az, amikor a mozi nem, de a zene fejedelmi? A Hackford rendezte 2016-os Komédiás (nem tévesztendő össze a Scorsese jegyezte A komédia királyával) egy idős stand-up komikus, Jackie Burke története, aki egy régen sikeres tévésorozat miatt mindörökre képregényfigurává merevedett, de nem tud megbarátkozni a szereppel. Pokróc modora miatt börtönbe vonul, sőt 100 órás közösségi szolgálatként egy népkonyhán dolgozik. De Niro itt kezdte önmaga modoros paródiáját alakítani. De Blanchard számára ideális karakter, mert Burke Manhattan epicentrumában, a „40-es utcák” környékén él, Art Blakey-lemezeket gyűjt és a Birdlandbe jár lazulni. Elsőosztályú post-bop deluxe kategóriájú örömzene szól (megjelent lemezen Kenny Barron zongorista, Ravi Coltrane tenorszaxofonos, Khari Allen Lee altszaxofonos, David Pulphus bőgős és Carl Allen dobos interpretálásában). Egy másik frissebb példa az 2022-es Father Of The Bride, az Örömapa a Minnelli rendezte 50-es A menyasszony apja harmatos remake-je Alazraki által újragondolva. A rendező koncepcióját követve a komponista a jazz dance vonalra épített latin alapokon (mert Kubából jött Floridába a család) az érzelmi intelligenciájában hiányos apa (Andy García) viselkedésének ellenpontozása a zene.
Hogy miért nem nyelte el Hollywood mégsem Blanchard-t? „Filmzenét írni szórakoztató, de semmi sem tudja felülmúlni a koncert hangulatát, amikor egy jazz-zenész egy klubban közönségnek játszhat.”
Midas király jazzere
Blanchard a tökéletes cáfolata annak a régi poénnak, hogy aki tehetséges, az „tolja”, aki nem, az meg okítja. Ő piszok jól csinálja, és kiválóan tanítja is. A zeneelméletben jártas udós, különben nem nevezik ki 2019-ben a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) a Jazz Tanulmányok Tanszékére 2024-ig szóló mandátummal. 2000-től tíz éven át a Thelonious Monk Institute of Jazz művészeti igazgatója volt, 2011-ben a Miami Egyetem Henry Mancini Intézetét vezette, 2015-től pedig a Berklee College of Music jazz-zeneszerzés vendégelőadója lett.
Az aranyteremtést esetében mindig komoly felkészülés és precíz munka előzi meg. Ezért lett roppant sikeres egy másik műfajban napjainkban. Terence Blanchard az első afro-amerikai, akinek operáját, a „Fire Shut Up in My Bones-t” az 21-22-es évadjában a New York-i Metropolitan bemutatta olyan fogadtatással, hogy azonnal felkérték, hogy az eredetileg 2013-ban Louisianában bemutatott művét, a „Champion”-t gondolja újra a MET számára. Annak idején ez azért született, mert Saint Louis-i Operaház szeretett volna szélesebb közönséget megszólítani. Felvetődött bennük egy gyerekopera ötlete, aztán a másik alternatíva mellett döntöttek – és felkérték Blanchard-t egy jazzopera megkomponálására. Értette a műfajt, rátalált nehézsúlyú bokszrajongóként Emile Griffith drámai történetére – a jazz meg a kisujjában van – ezért jeleztek szeizmográfok komoly rezgéseket a bemutató idején. Történelmet írt, egy konzervatív, a hagyományokhoz és a minőséghez megszállottan ragaszkodó intézmény kitárta előtte kapuit. Írt egy Bernstein modorában Amerikára fazonírozott operát. amibe az emberek beleszerettek.
A hónap zenésze sorozatban soha nem a De Niro sorsára jutott kiöregedett zenészek szerepelnek, akikről érzelmes nekrológot lehet írni, hanem aktív és kreatív alkotók, akik még mindig le tudnak tenni olyan újdonságot az asztalra, amire rácsodálkoznak az értők. A 2021- ben a Blue Note-nál megjelent Absence című lemez erre a kézenfekvő példa. Egy jazzkvintett és klasszikus vonósnégyes kivitelezésében megszólaló kortárs zene rengeteg ötlettel, áthallásokkal, tisztelegve Wayne Shorter előtt Art Blackey szellemében. New Orleans-ban van egy közkedvelt mondás: „Uram, adj egy kávét, és megváltoztatom a világot, aztán bort, hogy azt is tudjam, mit nem tudok megváltoztatni”. De Blanchard a végét sosem vette komolyan. Szerencsére.
