Épp ideje, hogy egy nagykövet is szerepeljen a hónap muzsikusa sorozatban. Egy goodwill ambassador nekünk is jár, köszönhetően annak, hogy az UNESCO jószolgálati nagykövetét – aki az International Jazz Day házigazdája lesz Tangerben a hónap végén – úgy hívják: Herbie Hancock.
Iván Csaba
A jazz élő legendája 1940. április 12-én született Chicagóban. A Lehetőségek című emlékiratában vallja be, hogy attól kezdve, hogy rátalált arra a két dologra, ami máig meghatározza az életét, semmi más nem érdekelte, csak a mechanikus kütyük és a zongora. „Szétszedtem mindent, ami a kezem ügyébe került, kíváncsi voltam a dolgok működésére”. Két félévet végzett el a mérnökszakon, amikor rájött, hogy a zongorán a dallammal és a ritmussal pont ugyanezt meg tudja csinálni. Hancock csodagyereknek számított a zenei pályán, 11 évesen már a Chicagói Szimfonikusokkal lépett fel, a zongoraművész Chris Andersonnak akkori mentorának pedig azért hálás, mert rábeszélte olyan zeneszerzők tanulmányozására, mint Ravel és Debussy. 1960-ban szerzett zenei diplomát a Grinnell College-ban, de a jazzben igazából az tette eredetivé, amit a DNS-ében hordozott. Hancock zenéjében meghatározó faktor a kezdetektől az afrikai zene spontaneitása, a ritmus és a dallam az európaitól merőben eltérő használata.
Két fontos ember
New Yorkba költözése után találkozott Donald Byrd trombitással, a vele közös játéknak meghatározó a szerepe, a „nagy testvér” vezette be a mainstream jazz birodalmába. Innen vezetett az út a Blue Note Records-hoz, ahol hét év alatt ikonikus albumok jelentek meg, a debütáló Takin’ Off (1962), majd az Empyrean Isles (1964) és a Maiden Voyage (1965) nyitotta a sort. Huszonévesen komponálta a „Watermelon Man”-t ennek nyitó groove-ja mindenkinek ott van a fülében, aki valaha hallotta. Hamarosan Bill Evanst és McCoy Tyner mellett a legbefolyásosabb komponisták és zongoristák társaságába került a jazztérképen. A másik életében meghatározó ember 1963-ban hívta meg a Seven Steps To Heaven (Columbia, 1963) felvételére. Miles Davis legendás kvintettjében a Hancock – Ron Carter- Tony Williams groove alapok olyan izgalmasan szóltak, hogy 1968-ig ők alkották a trombitás ritmusszekcióját. A post bop jazz nyelvezetét 1964 óta az akkor felvett három album, a Lincoln Centerben rögzített My Funny Valentine, a Miles Davis Live in Concert és a Four and More alapján tanulta meg mindenki. A Davis Quintet ideális terep volt számára, mert ott egymást is inspirálva szabadon konstruálták a szabályokat. Remekül megértették egymást,pedig a trombitás nem volt egy diplomata, ha valamivel elégedetlen volt. „Sokan nem értették Milest, aki valójában szerette az embereket. De utálta, ha valaki sokat beszélt, túlértékelte magát, de játékával ezt nem hitelesítette. Néha ezt elég karcosan szóvá is tette.” Davis elkezdte beépíteni a populáris zene textúráját a muzsikájukba, sikerrel ösztönözte őt a szintetizátorok használatára, itt játszott először Hancock Fender Rhodes-on is. Ennek fontos szerepe lett számára Davis kvintettjéből való távozása után.
Grand funk road
A Speak Like a Child (Blue Note, 1968), a The Prisoner (Blue Note, 1969) és a Fat Albert Rotunda (Warner Brothers, 1969) után jelent meg a Mwandishi (a szuahéli szó jelentése ’zeneszerző’) Hancock kilencedik albuma, amellyel sikeresen vett célba egy szélesebb közönséget. A „You’ll Know When You Get There”, a 15/8-os „Ostinato” és a „Wandering Spirit Song” tele van új ötletekkel: az avantgárdot emlegették Stockhausent és az afrikai zenét egyszerre idéző kompozíciói miatt, a crescendók teremtette feszültségnek a szintetizátoron hosszan tartott akkordokkal való feloldását itt halljuk először. A jazzfunk megítélésén elvitatkoztak máig az értők és rajongók, de a Crossings (1972) és a Sextant (1972) esetében következetesen ezen a nyomvonalon haladt, megkomponálva közben a „Rain Dance”-t, a 73-ban megjelent Headhunters pedig evidensen James Brown és Sly Stone zenéjének jazzbe adaptálása. Így játszott volna Miles a Bitches Brew után, ahogy a „Chameleon” szól, mondták sokan. Akár el is hihetjük nekik. A koncerteken masszív fuziós jazzfunk szólt olyan közreműködőkkel, mint a szaxofonos Bill Evans, a gitáros Wah-Wah Watson, a manapság a Stonesban nyomuló basszista Darryl Jones. meg egy masszív különítmény Ndugu Chancler és Mino Cinelu az ütősöknél, tele afrikai hangzásokkal. Mindenki őket utánozta – ha tudta.
Az afrofuturizmus Edisonja
Hancock karakterét egy 76-os történet illusztrálja a legjobban. Felvetődött a Newport fesztivál szervezői részéről egy „Herbie Hancock Retrospective” ötlete, amelyen a billentyűs három legendás formációival lépne fel. Az eredeti terv szerint a Davis Quintet nyitott volna, de Miles végül meggondolta magát, Hancock akkor megkereste Freddie Hubbardot, hogy szálljon be egyetlen koncert erejéig – így lépett fel a VSOP, még egy rövid turnét is bevállaltak prezentálva a 60-as évek legjobb akkusztikus poszt-bopját. A nézők imádták (a Columbia egy dupla albumon jelentette meg), maga volt a neotradicionális reneszánsz Shorter és Hubbard „mögött” a legendás Hancock-Carter-Williams triumvirátussal. Megidézték a fesztivál műsorában a Mwandishi-t és Headhunters-t is, úgy szólt, mint a parancsolat.
A közönség és a kritikusok hozzászoktak, hogy hogy ő az idő múlásával nem enged el stílusokat, nem zár le korszakokat, nem dob semmit a kukába. Azóta is készített – a végtelen spektrumot illusztrálva – bravúros szólólemezt Dedication címmel, remek klasszikus átiratokat, mint Gershwin’s World, felvették a VSOP Quintet koncertfelvételeit (a Tempest in the Colosseum és a Live Under The Sky és a Five Stars), megjelent Headhunters album, és két stúdióalbum a sokat próbált jazzlégiósokkal, Carterrel és Williams-szel. Közben a hip-hop rajongók generációit fordította a jazz felé a „Rockit”-tal, olyan zenészeket motiválva, mint a zongorista Robert Glasper. A New Standard-ben pedig olyan veretes formációval készített modern popdal adaptációkat akusztikus verzióban, mint Michael Brecker, John Scofield, Dave Holland és Jack DeJohnette. Az afrofuturizmus iránti elkötelezettségét illusztrálandó pedig kiadta a gambiai koravirtuóz Foday Musa Susóval a Jazz Africát. Nem mellesleg a Blow up-tól a Future 2 Future-ig fontos filmzenéket komponált, letéve névjegyét az ambienben is.
Hancock a kevesek közé tartozik, aki igazat mond, mikor Edisont idézi: „Életemben egy napot sem dolgoztam, mindig csak szórakoztam.”
