Puskás Levente és Váradi Judit lemezbemutatója (2024. május 15., Kamaraterem)
Windhager Ákos.
„Szilánkok / Fragments” címmel rendezett lemezbemutató estet Puskás Levente szaxofon- és Váradi Judit zongoraművész 2024. május 15-én a Kamarateremben (Régi Zeneakadémia). Mind a hangversenyen, mind a lemezükön (amely immár a harmadik ebben a felállásban) kizárólag kortárs magyar darabok hangoztak el. A két kiváló előadó játéka bebizonyította, hogy a száznyolcvan éves, de eddig legfeljebb pedagógiai művekből ismert szaxofon, illetve a szaxofon-zongoraduó a „komolyzenei” szférában is virtuóz.
A lemez (és a koncert) akaratlanul is körképet nyújt a (magyar) zene jelenlegi irányzatairól, s így felsóhajthattunk – ki örömmel, ki nem –, hogy a kortárszenével kapcsolatos félelmeink nem igazolódnak. Nem találkozunk már kellemetlen súrlódáshalmozást, hangszerszerűtlen eszközhasználatot és dallamnélküli impressziókat. Ha – sokszor öncélúnak tűnő – effektussort nem is, de annál több, meglepő (és szép) hangzást viszont hallhatunk. A koncertre menet egyben gyors önvizsgálatot végeztem, hogy önszántamból, jegyet váltó tisztes zenerajongóként vajon hány fúvóskamarazenei esten jártam. Továbbá, hogy milyen előzetes elvárásaim vannak a hamarosan felcsendülő darabokkal kapcsolatban. Szomorúan állapítottam meg, hogy hűséges MÜPA-, Vigadó- és Zeneakadémia-járóként Mozart A-dúr klarinétversenyén kívül alig-alig rémlik más fúvósversenymű főszezonbeli koncertről. És kamara- vagy karakterdarabot már nem is érdemes keresnem az emlékeim között. (Persze, azért még a fősodratú hangversenyéletben is vannak kivételek: a II. brandenburgi verseny, Hummel és Haydn trombita-, Weber klarinét-, és néhány fuvolaverseny távoli emlékeire találtam. De idejét sem tudom, mikor vettem jegyet Glazunov szaxofonconcertojára. Nem folytatom a hiábavaló sort: tudjuk, hogy vannak fúvósversenyek, és még több karakterdarab, de a nagyközönség hangversenytermeiben azok csak elvétve szólalnak meg.) Ezért is oly nagy az érdeme a Váradi-Puskás-duónak.
A „Szilánkok/Fragments” lemezbemutatóján felhangzó darabok közül több is (jóval) fajsúlyosabb, mint egy karakterdarab. Nehéz közös nevezőt találni, de mégis mindegyik jellemző korunk irányzataira. Három konkrét vagy átvitt módon utal a bartóki örökségre, kettő játékosan posztmodern, egy pedig Szabados György improvizációira emlékeztet. A valós kapcsolatot, természetesen, Puskás Levente szaxofon- és Váradi Judit zongoravirtuozitása jelenti, akik mindegyik darabot magukhoz idomították, s éppen a gesztusaik révén válnak a multifóniájuk ellenére is „egyveretűvé”. Kiemelném, hogy a zongora ezúttal nem csak kísér, hanem egyenrangú társa a szaxofonnak. Váradi és Puskás együtt lélegzése nélkül ezek a művek nem születhettek volna meg az előadáson.
Kerékfy Márton a Bevezetés és tánc kompozíciójához annyi előzetest fűzött, hogy bartóki alteráló distanciaskálát és aksas ritmust (más néven: bolgárritmus) alkalmaz. Az első szakaszt születészeneként jellemezte, amelyet a szaxofon erős kezdő hangjait hallva egy újszülött világrajöveteleként is értelmezhetünk. Azt – az említett aszimmetrikus ritmusú – tánc követte, amely során a botladozó kezdőlépésekből végül forgatag bontakozott ki. Eltérő karakterű volt Hollós Máté – szintén bartóki hommage-t tartalmazó – Balladuó darabja. A szomorkás jelleget ellenpontozta a helyenként népzenei előképet is felidéző sóhajmotívum. A nosztalgiát viszont komorsággal ötvözte Bánkövi Gyula a Monokróm-változatok szerzeményében. A mű erőteljes bartóki újraírás, amely egy hatalmas indulatot jelenít meg „multifonikus” módon. A kemény és mélyre hangszerelt disszonancia-magból a legmagasabb regiszterig emelkedik fel a szaxofonszólam, ám egy pillanatnyi idill után a kezdet zárlatbeli visszatérésével a zene aláhull. Az est összes darabja közül ez tartalmazta a modernizmus korábban felsorolt legtöbb elemét, és mégis nagy sikert aratott. Sőt, a meglepetésemre, a tizenkétéves fiamnak is az
tetszett a legjobban. Mikor pedig megkérdeztem, hogy mi ragadta meg, csak annyit mondott: „Szép volt.”
Váradi Judit és Puskás Levente ízlését, sőt bátorságát dicséri, hogy Brandenburg Ádám absztrakt kompozícióját (Szilánkok / Fragments) választották címadóul. A szerző az egyes tételeket fantáziának nevezte, jelezve azok rögtönzés-jellegét. Jóllehet technikája ismerős az 1970-es évekből (pl. az Új Zenei Stúdió szerzőitől), a zenéje nemcsak öntörvényű, de maradandó értékű. A modernitás hangzásvilágát ugyanis úgy töri át, hogy az absztrakciót és a muzikalitást bámulatos erővel összegzi. A mű a hangszerjátékosnak biztosított szabadság, a dallam és a zenei keret révén pedig Szabados György improvizatív fúvószenéivel rokonítható.
A korunkat – állítólag – jellemző posztmodernt két „tétel” képviselte: Zombola Péter Oldódása és Vajda János Szonatinája. Az előbbit Váradi Judit úgy konferálta fel, hogy az „egy kortárs dal szöveg nélkül”, azaz film nélküli „soundtrack”. A közönség egyet értett vele, mert az első szakasz korálja éppúgy „vizuális” benyomást keltett, mint a minimalista, világos karakterű második. Zárószámként hangzott el Vajda János alkotása, amely előtt a szerző elmondta, hogy az „minden kísérleti elemet nélkülöz”. A három tétel egyetlen témára épült, s bár attól félt, hogy a monotematikus szerkesztés unalmassá teszi a darabját, a jelenlevők nem így érezték. Mint kiderült, nemcsak a fővárosban, hanem Győrött, Pécsett és Kecskeméten is lelkesedtek érte a hallgatók. Sőt, kilencéves lányom is közölte, hogy neki mindegyik szám tetszett, de az utolsó a legjobban. Bizonyítékként még el is dúdolta a témát. Nem véletlen tehát, hogy Vajda kottája kéziratban terjed az előadásokat követően.
A közönségbarát kortárszene korszerű előadásban – lehetne az est és a lemez mottója. Valóban, széles a skála és bízunk benne, hogy még sok esten szállnak szembe az előítéletekkel.
