Pünkösdi Fesztivál Salzburgban 2024-ben
A Pünkösdi Ünnepi Játékokat mindig nagy várakozás előzi meg, különösen azóta, hogy ennek művészeti vezetését – immáron 13 éve! – az énekes világsztár, Cecilia Bartoli irányítja. Fáradhatatlan energiával, a 4 napos programban hangját sem kímélve tündökölt Bartoli, aki idén először alakította színpadon Sextus szerepét Mozart utolsó operájában, a Titus kegyelmében.
Székely György
„Imádom a Mozart pralinét” – nyilatkozta Bartoli. A műsorfüzetben szereplő művészek karikatúra formában Mozart golyók és tallérok között lavíroznak. Ez a zseniális édesség, a maga több rétegével (csokoládé, marcipán, zöld pisztácia nugát) Mozart sokszínűségét is jelképezi Bartoli szerint. Az immáron 134 éve, Paul Fürst cukrász által megálmodott „Mozartkugel” a világ talán legnépszerűbb pralinéja. Erre Mozart is büszke lenne, hiszen ez megfelel az Ő színes egyéniségének és végtelen humorának is – vallja Bartoli, aki jól láthatóan ritkán kóstolja e csemegét, mert tavaly óta bakfis méretre fogyott.
A pünkösdi programok eddig szándékosan nem szóltak Mozartról, hiszen ezért van a nyári fesztivál és a salzburgi Mozart-hét a mester januári születésnapja körül. Most Bartoli megtörte ezt a „hagyományt”, és Tutto Mozart címen egy gálaest kivételével csak Mozart műveket mutatott be. Sextus alakja mindig is a kedvence volt, egyik első komplett operalemez felvétele éppen a Titus. Nem is tudja, miért nem került elé eddig olyan színpadi rendezés, amelyben bemutathatta volna Bartoli ennek az igazi főszerepnek a sokféle rétegét. De hogy pályája zenitjén ilyen hihetetlen alakítást nyújt majd Bartoli, ez mindenkit meglepett. Egy nagy színpadi művésznő produkcióját láttuk, aki hangjának teljében van. A tomboló sikert az énekes kollégák is megszolgálták, élükön korunk egyik legnagyobb Mozart tenorjával, a német-svájci Daniel Behle-vel Titus szerepében.
A rendezésre Bartoli a kanadai Robert Carsent kérte fel, aki számos sikeres produkciót mondhat magáénak, sőt nyáron ő viszi színpadra a Salzburgi Fesztivál alapítására íródott, ikonikus színjátékot, a Jedermannt. Carsen a cselekményt korunkba helyezte, az olasz parlament ülésén vagyunk, ahol éppen elnökgyilkosságot készítenek elő. A mű végén a cselekmény – az eredeti operához képest – nem várt fordulatot vesz… Ez az első igazi ötlet – az elnökgyilkosság – benne, kár, hogy az utolsó 60 másodpercben történik csak. Ugyanis addig érdekfeszítő, de legalábbis érdekes cselekmény nemigen történik. Ha a művészek nem töltötték volna meg a figurákat csodálatos hangjukkal, és nem uralta volna Bartoli mesés hangja és jelensége a színpadot, és Gianluca Capuano monaco-i zenekara nem muzsikált volna oly gyönyörűen, talán csúfos „búúzás”-ba torkollott volna a premier. Így azonban csak hűvös „tapsnélküliség” fogadta a színpadon megjelenő Carsent, jelezve, hogy a rendezés messze nem ér fel a zenei produkcióhoz… Az elnökök elleni merénylet ugyan éppen napjainkban is aktuális téma, és Carsen nyilatkozata szerint korunk „gender-kérdését” is be akarta emelni a műbe, a cselekmény sajnos unalmassá és közhelyessé vált. Teljesen érthetetlen és a librettóval szembe megy például Vitellia, a féltékeny királynő-jelölt és Sextus leszbikus-jellegű jelenete. Ám a közönség ezeket a csacskaságokat úgy látszik félretette, és boldogan adta át magát Mozart gyönyörű zenéjének, amely szerencsére leveti magáról a rossz rendezői ötleteket.
Mozart ugyanis nem más, mint a megtestesült muzsika, az operaműfaj legnagyobb zsenije, és hangszeres remekműveiben is felvonultatja az emberi jellemeket, vonzó, humoros vagy gonosz mivoltukban.
Schiff András Mozart szólóműveiből összeállított zongoraestjén a közönség szinte Mozart reinkarnációját élhette meg. Schiff néhány Bach mű előadásával azt is bemutatta, hogy hatottak e művek Mozartra. A közönség standig ovation-al ünnepelte korunk talán legnagyobb Bach és Mozart játékosát.
Újabb csodát élhetett át a közönség a Mozart művekből összeállított gálaesten is. Amely végülis nem lett gálaest. Cecila Bartoli, aki egész életében kutatta a régi zenét és számos zeneszerzőt és művet fedezett fel, most egy különleges „zenei fogást” kínált fel: a pasticcio-t. De hát mi is ez? Nem egy tésztaféleség? Mivel Bartoli a gasztronomiáért és az olasz tésztáért is rajong, nem csoda, hogy hamar eszébe jutott ez a műfaj, amelynek eredete valóban a töltött húsos tészta receptje, amely olasz, de inkább görög ételkülönlegesség. A név a „paszta”-ból ered, melyet olasz tésztának ismerünk, de inkább a lasagane-hoz hasonlító hússal, zöldséggel vagy hallal töltött rakott tésztáról van szó. A XVIII. században ennek mintájára keletkezett egy furcsa zenei műfaj (pasticcio, pastiche): egy-egy opera vagy oratórium eredeti formájában nem volt mindig előadható a művészek folyamatosan változó elfoglaltsága miatt. Miért ne lehetne a művek részleteit másként összeállítani, sőt – akkor még nem volt jogdíj – más szerzők műveivel együtt előadni? Hiszen az áriáknak sokszor azonos a témájuk, helyettesíthetők egymással, csak a recitativokat kell átírni. A nagy zeneszerzők sem hagyták ki a lehetőséget, így Händel, Vivaldi, Telemann, Porpora sem. Vivaldi leghíresebb pasticcioja a Bajazet című opera, amelyben más zeneszerzők sora szerepel „társszerzőként”. (Ezt korunkban egyszerűen lopásnak neveznék). Maga Mozart is létrehozott hangszeres pasticcio-t, mégpedig más szerzők zongoraműveiből állította össze négy gyermekkori zongoraversenyét. A pasticcio abban a korban is kissé lebecsült műfaj volt, mert a zenei „gyorsbüfét” jelentette: minél hamarabb készüljön el egy – nem egészen új – műalkotás, főként szórakoztatási céllal. De hát ez nem ugyanaz, mint manapság a végtelen számú gálaest vagy operakivonat?
Ezt a szórakoztató műfajt élesztették fel századunkban, és emlékezhetünk a New-Yorki Metropolitan nagy sikerű, nálunk is többször vetített előadására, az Elvarázsolt sziget-re (2011), amely barokk áriákból készült színes, ötletes összeállítás volt világsztárokkal.
2024 pünkösdjén Salzburgban egy pasticcio formájában keltek életre a Mozart- Da Ponte operák legszebb áriái. „Egy bolond nap” címmel (ez eredetileg a Figaro házassága alcíme volt) a cselekmény egy modern repülőtéri tranzitba került. A „Da Ponte Repülőtér” igazából az élet egyes fázisait szimbolizálta, hiszen a végtelen emberi forgatag, a különböző élethelyzetek, a mulatságos vagy néha búskomor vagy tragikus jelenetek sora végigkísér minket. Davide Livermore olasz rendező húsz éve működik az élvonalban, többek között a Milano-i Scala-ban. Bartoli az általa vezetett Monaco-i Operaház számára is többször felkérte őt, és nem véletlenül esett rá most is a választása. Parádés, mulattató és elgondolkoztató kétórás produkciót láthatott a közönség. A háttérben a repülőgépek különleges animált mozgásai, a legkorszerűbb technológiai megoldások (leszállás, felszállás, légikatasztrófa), az előtérben a váróterem (az emberiség?) sokszínűsége, a forgatagból kiemelkedve a da Ponte operák szereplői élték világukat percenként ötletzuhataggal árasztva el az operaközönséget. Figaro egy kéksárga svéd „IDEA”-ban vásárolt „PHIGARO” típusú ágy szerelési rajzán szenved, míg Susannával várnak a gép indulására, aki ezt elunva, inkább Zerlinává változva összeszűri a levet Don Giovannival. A Figaro elkeseredett Grófnőjét (Melissa Petit) a Don Giovanni Leporellója (Alessandro Corbelli) vigasztalta, mobiltelefonján mutogatva a gaz csábító hódításait. A szereplők hol összekeveredtek, hol veszekedtek, máskor egy ihletett pillanatra felidézték a valódi szerelmet…
Az ötletekből kifogyhatatlan produkció hangos kacagásra, spontán tapsokra és néha könnyekre is késztette a Grosses Festspielhaus 2179 fős közönségét. Ráadásul nem mindennapi művészeket kért fel a produkcióra Cecilia Bartoli, így a 71 éves Alessandro Corbelli buffo-baritont, a francia Melissa Petit-t vagy Lea Desandre-t, a korábbi pünkösdi operabemutatók népszerű sztárjait. Hogy ki volt az Örök Nő, aki különféle jelmezekben felbukkant Susanna, Zerlina, Fiordiligi és első salzburgi szerepében, a Cosi fan Tutte Despinájá-ban? A ravasz, kokettáló szolgálólány és a bravúros csodadoktor is természetesen Cecilia Bartoli volt, aki a legnemesebb értelemben végigkomédiázta a darabot, és életének meghatározó Mozart szerepeiből énekesi és színészi szempontból is parádés bemutatót tartott. A karmester ezúttal is Gianluca Capuano volt, akinek remek kórustagjai voltak a tranzitban váró utasok, akik szigorúan a zenével harmonizáló koreográfia szerint hol vásároltak a „Susy-free”-ben, hol követelték a törölt járatok pótlását, hol csak egyszerűen tömegként gomolyogtak, aludtak, szelfiztek, ettek, s főképp ittak, amihez Rolando Villazón pincérként szolgáltatta a pezsgőt. A randalírozó „tömeg” azonban nem átallott két gyönyörű részletet is előadni Mozart Davide penitente kantátájából. A „Bolond nap” pasticcioja ennyiféle színt mutatott be, mígnem Bartoli a zárójelenetben a természeti és légi katasztrófákat követően Don Giovannival léghajón emelkedett a levegőbe, búcsút intve a földi hívságoknak, botlásoknak.
A négynapos program Daniil Trifonov Mozart zongoraverseny-játékával, és a nemrég nálunk is nagy sikerrel szerepelt észt-amerikai Paavo Järvi által vezényelt Mozart szimfóniákkal, valamint Gianluca Capuano által irányított Mozart c-moll miséjével egészült ki. (Mozart csodaszámba menő kamarazenéje azért még elfért volna a programban…)
Idézzük Alfred Brendelt, akinek gondolataival indul a műsorfüzet: Mozart nem volt „virággyerek” (hippi- szerk.). Ritmusa se nem lágy, se nem homályos. Még a legkisebb hangon is van gerinc. Még ha Mozart álmodik is, a ritmusa ébren marad. Mozart zenéje se nem porcelánból, se nem márványból, se nem cukorból van. Az aranyos Mozart, a parfümös Mozart, az eksztatikus Mozart, az érzékenyen duzzadó Mozart éppúgy kerülendő, mint az állandóan költői Mozart (ilyenkor az ember szívesen szellőztetne). A költészet a fűszer, nem a főétel. Utópia lehet az a Mozart, amely egyszerre ötvözi az érzékenységet és a friss levegőt, a temperamentumot és a kontrollt, a precizitást és a szabadságot, az elragadtatást és a rémületet. Tolmácsként próbáljunk meg közel kerülni hozzá.
És a végén csattan az ostor? Egy csavarral, a záró gálaesten már nem Mozart műveket, hanem az operaműfaj más nagyságait mutattak be Verdivel az élen. Ennek egyszerű oka volt: Bartoli egyik „zenei atyja”, Placido Domingo idén 50 éve mutatkozott be Salzburgban Verdi Don Carlosában. Most miért ne szólhatna erről egy kis zenei ünneplés, korunk énekes sztárjaival, akikkel az örökifjú Domingo boldogan énekelt szólókat, duetteket, együtteseket. Így ünnepelte Domingot Verdi, Donizetti, Rossini, Bizet muzsikájával a sok nagyszerű énekes – talán Mozart is ott volt álruhában?
Képek jegyzéke:
1. „Tutto Mozart” Alexia Papadopoulos grafikája (borító)
2. Titusz kegyelme (Sesto: Cecilia Bartoli, háttérben Titus: Daniel Behle) fotó: Matthias Horn
3. Egy őrült nap – Zerlina: Cecilia Bartoli, Don Giovanni: Mattia Olivieri fotó: Marco Borelli
