Lapunk szerkesztőinek meggyőződése, hogy egy korszakos jelentőségű muzsikusról kevés dokumentum szól olyan kifejezően, mint egy, a jellemző műveit tartalmazó „átfogó” lemezkiadvány. Ezúttal Peter Kowald (1944-2002) német jazzbőgőssel és Discography című albumával ismerkedhet meg az olvasó.
Máté J. György
Az utóbbi jó három évtizedben több ezer CD járt a kezemben, de csak egyetlen reprezentatív kiadványra emlékszem, amely a benne levő lemezekhez mellékelt tájékoztató füzetről kapta volna a nevét: Peter Kowald a Jazzwerkstattnál 2014-ben megjelent Discography című gyűjteményére. A néhai bőgős a Klaus Kürvers által összeállított négylemezes album megjelenésekor már tizenkét éve halott volt; a Discography a wuppertali muzsikus hetvenedik születésnapján emlékezett meg az európai free jazz kiemelkedő alakjáról.
A gyűjteményen szereplő zenék változatos kontextusokban és időpontokban mutatják be Kowaldot: 1981-1997 között keletkezett zenéket hallunk. Akad a válogatásban kiadatlan felvétel, de két olyan lemezanyag is (The Human Aspect, Aphorisms: 26 Statements on the Situation), melynek új kiadása égetően szükséges volt már.
Sok zenészhez hasonlóan Kowald ars poeticája leginkább a vele készült interjúkból olvasható ki. Egyszer úgy nyilatkozott, hogy eszménye az egyszerű, mégis komplex játék. Hogy emez ideált mennyiben sikerült elérnie, azt leginkább talán szólófelvételei mutatják meg, melyekből a jelen gyűjtemény első lemezén egy kiadatlan, harmincöt perces darab hallható. Nyilvánvalóan sose kapott címet az előadás, így Solo Improvisation címen szerepel a hátsó borítón. Az 1981-ből származó szóló Kowald majd’ minden művészi értékét felmutatja: zenéje egyszerre elmélyült és technikailag bravúros; lehetetlen minőségi elsőbbséget megállapítani vonós, illetve pizzicato játékában. A különböző hangrétegek és harmóniák egymás mellé-, vagy föléhelyezése mindig izgalmas és szellemes, akárcsak a bőgős hirtelen szemlélet-, illetve nézőpontváltásai, ahogy az egészről a részletre képes áthelyezni a súlypontot, majd vissza. Ez a nem épp könnyed és felületes zenehallgatásra szánt kompozíció egyben a már idézett interjú egy másik megfigyelését is igazolni látszik: hogy a rögtönzésben a hangformálás azonos súllyal van jelen, mint a döntés, mikor és hogyan változtatok a hangképzésemen. Kowald ezt nemcsak az improvizációs gyakorlatában, hanem az előadásai, illetve az előadásban résztvevő kollégák kiválasztásában is alkalmazta. Létezik weboldal, ahol jazzbőgősnek és utazónak nevezik, hiszen sokszor bejárta a földet, és a legkülönbözőbb kísérleti formációkban vállalt szerepet. A Discography első lemezének második felében például Wadada Leo Smith trombitással és Günter Baby Sommer dobossal alkotott triójának rövidebb improvizációja szólal meg, egy szintén publikálatlan szám 1981-ből. Egy ekkora gyűjtemény nem vállalkozhat a bőgős százszínű session-történetének bemutatására, az összeállító megelégedett néhány jellemző zenei kapcsolat felvillantásával. Így bukkanhat fel egyik-másik felvételen Conny Bauer harsonás, Floros Floridis altszaxofonos, vagy Louis Moholo dobos.
A Discography zöme roppant értékes zeneanyag, mely különböző combókban mutatja be Kowaldot, egy-egy ponton azonban nem igazán értjük a válogató szempontjait. A Grandmother’s Teaching című ITM-albumról kimásolt tizenegy és fél perc helyett sokkal maradandóbb értékeket is választhatott volna a szerkesztő. A két szám (a második Johnny Dyani bőgős szerzeménye) a harminc évvel ezelőtti jazz-korszellem jegyeit viseli magán, s nem sokat árul el Kowald zenetörténeti helyéről. Mennyivel üdítőbb a második diszken hallható kvartett Bauerrel, Floridisszal és Andrew Cyrille-lel! Vagy a harmadik korong (The Human Aspect) anyaga a szenzációs Vincent Chancey franciakürtössel, akit Sun Ra, Lester Bowie, Carla Bley és Marty Ehrlich zenekaraiban is lehetett hallani. A gyűjtemény (a negyedik lemez) a Floridis-Kowald-Sommer trió huszonhat „aforizmájával” zárul – a szabad improvizációról szóló tananyagnak, zenei aranyrögöknek is nevezhetnénk az alig kétperces darabokból álló antológiát. A nagyon különböző karakterű szerzemények huszonkét év után is frissnek hatnak, semmit nem fogott rajtuk az idő.
Azonban különleges kiadvánnyal van dolgunk, melyen a zenei gyöngyszemek szinte csak másodlagosak. A cím azt sugallja, hogy a gyűjtemény legjelentősebb része a színes, 208 lapot kitevő könyvecske, melyet valóban nagy gonddal állított össze Klaus Kürvers. Az olvasó részletes információt kap Kowald összes lemezfelvételéről, az 1965 novemberi első munkától (Peter Brötzmannal) az utolsó zongora-bőgő-klarinét trióig, mellyel csupán hat nappal a végzetes New York-i szívrohama előtt játszott együtt Milanóban. Mindegyik felvétel (22-165. old.) külön lapon szerepel teljes információs kalauzzal és színes borítóképpel. Emez adatbázist filmográfia, valamint német nyelvű esszék és interjúk, illetve névjegyzék teszi teljessé. Ám ennél azért többről van szó. A névjegyzék több mint négyszáz nevet tartalmaz Juhani Aaltonentől John Zornig, megmutatva valamit egy fiatalon lezárult hatalmas és sokszínű életműből. S amikor ezt a részt lapozgatjuk, ne feledjük, további több száz muzsikus nem szerepel a listán, akik rögzítetlen vagy 2014-ig kiadatlan sessionökön játszottak együtt a német nagybőgőssel. A kiadott lemezeken adott hatalmas névtömeg mindazonáltal nem csupán a jéghegy csúcsa – kirajzolódik belőle egy eszményi zenészsereg, mely az utóbbi fél évszázadban meghatározta a szabad improvizatív jazz irányvonalait.
Kowald a brooklyni Williamsburgben lépett fel utoljára. Nem sokkal később barátja és munkatársa, a Magyarországon is többször koncertezett William Parker bőgős lakásán megállt a szíve. Halálával sokkal szegényebb lett a nemzetközi jazzélet. Nemcsak inventív játéka és kifogástalan intonációja hiányzik zenéje barátainak, hanem azok a felejthetetlen pillanatok is, amikor hangszere fölé görnyedt, a közönség csak a koponyáját látta, ő pedig mély, szubharmonikus morgásokat hallatott, olyan torokhangokat, melyeket egy japán buddhista kolostorban tanult a nyolcvanas évek elején.
