A Styriarte, a Stájer Ünnepi Játékok idei programja a „Die Macht der Musik” címet kapta. E hatalom gyakorlásában megkülönböztetett helynek számít a Helmut List Halle, a 2002-ben üvegcsarnokká alakított gyár, amely rendre otthont ad koncerteken kívül kiállításoknak és egyéb rendezvényeknek is.
Fittler Katalin
A zene hatalma – ízlelgethetjük a címet, különböző érzelmi, esztétikai hangsúllyal. A magyar szívesen fordítja némiképp szabadon: A zene varázshatalma. Van, nem kérdés. De mennyiben részesülünk ebből a hatalomból, pontosabban: varázshatalomból, ez a kérdés. A fesztivál dizájnja többféleképp értelmezhető, sejtetheti a körök-uralta tarka kép a választás szabadságát, a résztvevők, avagy a programok csoportosítását (közös koncertlátogatás, egyénileg összeállított „bérlet”), de leképezhet valamiféle feltérképezhetetlen zenei univerzumot is, amelyben a „bolygók” némelyike körpályán halad, egyedül vagy csoport részeként. A körök között találunk koncentrikusakat, és olyanokat is, amelyek halmaza részlegesen közös. Térképe lehet, jelmagyarázat nélkül, a zenei érdeklődésnek. S valóban, a rendkívül gazdag kínálat vélhetőleg minden igényt kielégítő. Június 21-e és július 21-e között, egy hónapon át minden napra jut zenei ínyencség, több helyszínen. Az első alkalommal idelátogató sajátosan fókuszál, és az ismerős és (talán csak számára) ismeretlen műsorok és előadók közül olyanokra szűkíti a kört, akiktől emlékezetes élményeket remél. Pontosabban: akik – véleménye szerint – újabb körökkel gazdagíthatják élményei univerzumát. Két jelentős bolygóval.
Korábban többször hallottam élő előadásban a Musicbanda Franuit, több felvételét is ismerem. Kelet-Tirol eme együttese mintegy három évtizede készteti arra a rendszeres koncertlátogatót, hogy némiképp átértékelje, vagy legalábbis új „nézőpontból” közelítsen a korábban már megismertekhez. Mintha újabb Monet-festményt fedeznénk fel a roueni katedrálisról készített sorozatából… Június 4-én „Alles wieder gut” című koncertjük énekes közreműködője Florian Boesch volt – a 2020-ban már CD-n rögzített műsorhoz ezúttal vizuális élmény társult: Jonas Dahlberg video-munkája, amely további ellenpontot kínált a címhez és a dal-műsorhoz. Schubert, Brahms, Schumann 17 dala után Mahler Rückert-dalainak egyike zárta a programot: Ich bin der Welt abhanden gekommen. Az érdeklődő látatlanban kérdőjelet tesz a program címe után… A Franui zenei vezetője, Andreas Schett (trombita, ének) és muzsikus-társa, Markus Kraler (nagybőgő, akkordeon) gondoskodott átirat-készítéssel, hangszereléssel a tényleges játszanivalóról az együttes tagjai számára. Szokás mondani, hogy a zongora az az univerzális hangszer, amely önmagában akár egy zenekar szerepét is betöltheti (lásd Liszt zongora-letéteit többek között Beethoven szimfóniáiból), ezúttal viszont épp az ellenkezője történik. A szerzők által eredetileg zongorára fogalmazott kíséretet választékos hangszín-dimenzióba emeli a különleges hangszínekből és hangszín-kombinációkból építkező együttes. Ugyanakkor korántsem csupán hangszerelésről van szó: a jól megválasztott hangszínek dialógus-kapcsolatba kerülnek a szöveggel: felerősítik, vagy épp megkérdőjelezik a szavak érzelmi tartalmát. Néha szövegfestőek – ilyenkor a könnyed-felszíni gyönyörködést kínálják, majd az átgondolt értelmezés hirtelen az átértelmezés gondolatát ébreszti a hallgatóban. Meddig mélyül a fájdalom – s mikor csupán az önsajnálat (ál)ruhája, s mennyi naivitásnak van elhitető ereje, élethelyzetbe ágyazva? Keserédes szembesítések, érzékenyen mozduló „alapállások”. Néha interpretáció helyett már-már újraalkotás, de korántsem restaurációs avagy revíziós szándékkal.
A látogató kapkodhatta a fejét – azaz, kapkodhatta volna: önmagában látvány-értékű a különleges hangszer-apparátus (hegedű, nagybőgő, klarinét, basszusklarinét, altszaxofon, trombita, harsona, tuba, tuba, hárfa, citera, hackbrett) – s hozzá az alkalmanként dalra fakadó hangszeresek, olvasmányként a dalok címének és szövegének kivetítése, és további vizuális kihívás a szürke árnyalataiban játszó, alig észrevehető fokozatossággal „megsemmisülő” szobabelső háttér látványa. Nem tudni, ki mennyi információ- illetve élmény-előzménnyel jött. De az biztos: várakozásában senki sem csalódott. Az összélményt megkoronázandó, Nikolaus Harnoncourt emlékének adózott Andreas Boesch, a sajátos atmoszférát ezúttal némi „torokszorító” érzettel gazdagítva, Purcell-ráadással (Dido búcsúja). A tetszésnyilvánítás viharos tapsához jogosan járult a hála jeleként a mozdulatlanságba dermedt megrendülés.
„Alles wieder gut” – amikor július 7-én Pierre-Laurent Aimard-t hallgatni jöttünk. Vagy Bachot? A „Wohltemperiertes Clavier” második kötetét tűzte műsorra Aimard, éppen egy évtizeddel azután, hogy a gyűjtemény első kötetét szólaltatta meg e fesztivál keretében. A francia zongoraművész visszatérő vendég, tehát „értő” hallgatóságra számíthat. Olyanokra, akik számára a „mit” és a „hogyan”, tehát az alkotás és az interpretáció egyaránt fontos szempont. Megható volt látni, hogy többen kottával érkeztek (más kérdés, hogy mennyiben vették igénybe a koncert során), sőt, még facsimile-példány is feltűnt a nézőtéren… Aimard-t korábban legtöbbször 20. századi szerzők műveinek előadójaként hallottam, s ez nem véletlen: repertoárján előkelő helyet foglalnak el Messiaen, Boulez és Ligeti György kompozíciói. Éppen ezért fokozott érdeklődéssel vártam Bach-játékát. A jellemzésnek a másoktól való elhatárolás módszerét választva tudnám a legpregnánsabban jellemezni a légkört: Pierre-Laurent „előjátszott” Johann Sebastiannak. Nemcsak arról van szó tehát, amit a neves magyar zongorapedagógus Kovács Sándor (1886-1918) „Hogyan gyakoroljunk” című írásából szokás idézni, miszerint „Otthon játssz úgy, mint a színpadon, a színpadon pedig, mintha otthon lennél”, hanem valami sajátos koncentráció érződött, éspedig a művész és a mindenkor megszólaltatásra kerülő darab között. Egyszerre lehetett érezni a magabiztos „tudást”, amely ugyanakkor felelősségre kötelezett minden egyes hang, frázis (stb.) iránt, az elképzelés evidenciáját (ami aligha zárhatná ki, hogy máskor némiképp másképp formáljon az előadó), és azt a „nagyformátumot”, amelynek birtokában a folyamatosan váltásokat magától értetődő természetességgel tudta vállalni a művész. A koncert egyediségét éppen a koncentrációnak az a kivételessége adta, amely mintha egyszeri (soha meg nem ismételhető) lehetőségnek szólt volna. Nem tudom (s voltaképp nem is számottevő), hogy Aimard hányszor játszotta el koncerten a 24 prelúdium és fúga sorozatát. Az viszont egészen bizonyos, hogy ez nem az „X+1.” megszólaltatás volt. Ilyen meggondolásból nem is interpretációként, hanem rekreációnak tekinthető. S ebből adódóan, mind a művész, mind a közönség számára az „itt és most” élménye háttérbe szorított mindenfajta elméleti (történeti, historikus stb.) szempontot. A nagyformátumú elképzelések földi valóságához tartozik, hogy a mértéktartóan (a kifejezést erősítő szándékkal) alkalmazott pedál a záróakkordok kontúrját néha gyengítette (ezt a billentyűk és a pedál hirtelen egyidejű elengedésével próbálta kivédeni a zongoraművész). És mintha az sem a közönség iránti bizalmatlanság jele lett volna, hogy a zavartalan kontinuitás biztosítása érdekében már a záróakkord lecsengése közben lapozott…
Aimard növelte a hallgatóság figyelmének koncentrációját (a zenehallgatás formátumát) ezzel a folyamatossággal – habár kétségtelen, hogy néha jólesett volna a tétel lecsengése után bármilyen rövid idő egy belső reflexióra. És főképp, hogy megjegyezzük egyik-másik prelúdium vagy fúga különleges formálását. Mert konkrét tapasztalat is bőségesen akadt: néha a hangnemek-karakterek egyéb (azonos hangnemű) tételekre reflektáltak, zongora-faktúrák más műfajú tételekre (fantázia, toccata, stb.), akár ilyen meggondolásból némiképp meglepő tempóválasztások, és még sorolhatnánk. Már amennyiben megmaradtak konkrét részletek a nagy egész (Nagy Egész) élménye mellett. A közönséget illetően is a legjobb tapasztalatokkal távoztam az Élmény-gyárból. Ahová minden bizonnyal igyekszem visszatérni, további tapasztalatgyűjtésre.
Kiemelt kép: Musicbanda Franui. Forrás: franui.at
Belső kép: Pierre-Laurent Aimard. Forrás: Európai Kamarazenekar
