Sokkal több nagy pillanat lehetne a Back to black-ben, az idén mozikba került Sam Taylor-Johnson rendező jegyzte filmben, ha praktikusabb kompromisszumokat köt. Amy Jade Winehouse 27 megélt éve (2011. július 23-án halt meg) kiváló muníciót szolgáltatott volna neki arra, hogy két specialitásából hatásos fúziót teremtsen. A zenéhez való affinitását a John Lennon fiatal éveiről készített filmje már bizonyította, a libidó és szenvedély uralta szexualitás ábrázolása pedig A szürke ötven árnyalatát tette kultuszfilmmé. Szokása szerint dokumentumfilmnek álcázott fikciós mozit csinált, de megvan az oka, amiért elmaradt a várt detonáció. Nem a zene problémás, más miatt támadhat hiányérzetünk.
Iván Csaba
„Ismersz épelméjű jazzistát?”
Amy Winehouse az Y generációval érkezett 1983-ban, egyben ő lett az úttörője a jazz és a populáris kultúra új párbeszédének. A génjeiben hordozott lázadás, a zsidó hagyományoktól való kiszakadás, a két végén égetett gyertya, az önpusztítás mind része volt gyakran anarchisztikus viselkedésének. A jazz genetikusan érkezett az életébe: anyai nagybátyja hivatásos jazzzenész, apai nagyanyja, Cynthia (az egyik tetoválása a sok közül) pedig énekesnő volt, aki az angol jazz szaxofonos ikonnal, Ronnie Scott- tal kavart állítólag. Ott kezdődik a történet, hogy anyjával a londoni Whetstone- ban él (9 éves, mikor szülei elváltak) épp felveszik egy művészeti szakiskolába. Apja – aki szintén énekesi ambíciókkal megáldott exhibicionista pozőr volt inkább, mint olyan jóságos apó, akivé a forgatókönyvíró varázsolta – az essexi Hatfield Heathben hétvégenként úgy gondolta, hogy lánya gyakori kedélyváltozásaira a legjobb gyógymód, ha előadja neki Frank Sinatra dalát, a „Fly Me to the Moon”-t. Jó sokszor hallotta.
Mindenhol jazz szól a családban, csak más műfajokat kedveltek. Jól érzékelteti ezt a jelenet apja taxijában Londonba menet, mikor Amynek tetszik bebop, ami épp szól: „Zseniális! Miért van az, hogy egyes emberek utálják a jazzt?” Mire az apa lakonikusan válaszol: „Ismersz épelméjű jazzistát? Talán mi vagyunk az őrültek”. Nem véletlenül búcsúzik tőle később a mama sem azzal, mikor New Yorkba teszi át ideiglenesen székhelyét: „Tedd tiszteletedet Charlie Parkernél”. A szaxofonos példájával – akit 60 évesnek hitték, mikor 35 évesen meghalt – intette mindig öntörvényű lányát a mértéktelen ivászattól. Apja és az anyja is írt egy könyvet Amyről, ahol önpusztítása is szóba kerül (anélkül, hogy felelősségüket akár érintőlegesen is szóba hoznák), az Asif Kapadia-féle 2015-ös Oscar-díjas dokumentumfilm realistábban veti fel a témát. Highway to Hell: a nimfománia bulimiával súlyosbított változata gyakori agresszivitást és depressziót eredményez. A rendezőnek döntenie kellett, hogy mennyit mutasson meg naturálisan a valóságos életéből, és mikor finomítson a történeten a filmesek bejáratott kliséivel. Itt jól működött a szikéje, nem kell végignéznünk szenvedéseinek monoton kálváriáját.
A mór mehet
Az egyik legerősebb jelenet a filmben, mikor – miután apja taxijával befurikáznak relaxálni a londoni Sohoba – a Ronnie Scott’s Jazz Clubban anyja szellemét érezve épp coming outol a függőségéről, mikor a jelenlététől zavarba jött zenekar félbeszakítja a délutáni próbát. Amy bíztatja őket, mert jól szóltak, aztán mentőötletként vagányan felajánlja, hogy besegít a vokálba. Érti, meghallva az első akkordokat, hogy a zenekar bókként a Back to Black lemezén szereplő kompozícióját kezdte játszani. „Ezt ismerem” nyugtázza, és belekezd az üres asztalok előtt a második albumáról a „Love is a losing game”-be, melynek komoly utóélete van, hiszen George Michael kedvenc dalának választotta, Prince pedig meginvitálta, hogy adják elő közösan az ő verzióját.
Ez a dal pedig soha nem szólal meg így, ha Amy nem találkozik pár akkordos egy lemezes skiffle zenészként Mark Daniel Ronsonnal. Nem egy alkalmi partner volt ő a sok közül, akkor nem kritizálnánk jogosan a filmből történt kihagyását. Állítólag még a felvételek is elkészültek már, aztán az egész ment a kukába. Miért fontos a szerepe? Mert ő volt az, aki a 2003-as debütáló album, a Frank után három év alatt kitalálta a produkciót, amit világszerte – és főleg Amerikában – el lehetett adni. Modern kori Pygmalionja ő a sztorinak, megalkotta a hozott anyagból a „neo-soul új királynőjét” azzal, hogy ráérzett a csak Amytől hiteles dalok komponálására. Megtámogatta a töményen fúvósokra épülő hangszereléssel, és a mögé varázsolt ötletes groove-okkal a Back to Black-en Amy a D3-tól az Eb6-ig terjedő kontraaltját, olyan intenzívvé téve ezáltal a hangzást, ami teljesen originálissá tette. Az említett klubban előadott nóta mellett ebből a műhelyből került ki a filmben is elhangzó „You Know I’m No Good”, a „Rehab’, a „Wake Up Alone”, a „He Can Only Hold Her”, meg persze a címadó dal is. Összevesztek persze néhányszor, ez Amy létformáinak egyike, először állítólag 2008-ban, mikor a lány kábszerfüggősége miatt nem velük készült el végül a James Bond-féle Quantum of Solace filmzenéje. Az ajtó akkor csapódott be végleg, mikor Mark őszintén beszélt egy stúdióban a közös munkáról. Jött is az üzenet: „Ronson, meghaltál számomra”, aztán nem sokkal később az Amy hangulatváltásait jól tükröző második: „Ronson, tudod, hogy szeretlek.” Bonnie Parker története sem az igazi, ha Clyde Barrow-t kihagyják belőle, a zenében egy fontos szövetségest eltüntetni egy biopicből nem bocsánatos bűn, hanem szakmai hiba. Főleg, ha dokufilmként promotálják.
A MI meg Amy
De tegyük fel inkább a vele kapcsolatban leggyakrabban felmerülő kérdést: valóban jazzénekes Amy Winehouse? A puristák, akik minden változástól féltik a jazzt, a Time magazin által 2007 legjobb dalának titulált „Rehab”-ból idéznek ilyenkor egy sort azonnal: „…no, no, no”. De ennél bonyolultabb a válasz. Ha nem Londonban születik, biztos, hogy Billie Holiday vagy Sarah Waughn lett volna belőle, akiktől a jazzfrazeológiát tanulta? Esetleg Dinah Washigton, akinek intonációs technikáját gyakran fel lehet ismerni az előadásában? Ilyesmit kopírozni nem ambíció hanem adottság kérdése. „Ő az egyik legjobb jazzénekesnő, akit valaha hallottam” mondta róla Tony Benett, aki egyébként egy cameo jelenetben Amy Grammy-díjának bejelentőjeként a filmben is felbukkan – neki pedig hihetünk nyugodtan. Winehouse kötéltáncos volt a jazz és a pop határán, ha besétált egy jazzklubba, elbűvölte a hallgatóságát, ha fellépett a harsány és csillogó popra érkezett stadionnyi ember előtt, ott is működött a varázslat. Így volt ez már Londonban is, ami egy tehetségnek könnyed séta, az egy dilettánsnak a mélybe zuhanás. Nélküle talán nem vállal szerepet Tony Bennett Duets II című stúdióalbumán – ahol vele a „Body and soul”-t vették fel – Andrea Bocelli, Mariah Carey és Norah Jones (aki szintén nagy kötéltáncos, és nem echte jazzista). Talán nem születik meg Lady Gaga vagy Kendrick Lamar jazzihletésű albuma, a BTS nem akar Kurt Ellinggel felvételt készíteni, Meg biztosan nem készül el Hollywoodban a Soul és a La La Land.
Most már jöhet a hype: Amy Winehouse egyediségének megértéséhez Nietzsche adja a kulcsot a kezünkbe: „Akadnak a szellemnek néha váratlan fordulatai, sikeres dobásai, szentenciák, egy marék szó, melyekben egy egész kultúra, egy egész társadalom hirtelen kikristályosodik.” Pont így definiálhatók Amy szövegei, tükör, amibe az emberek belenéznek. Röviden, frappánsan és szellemesen fogalmaz, mint egy aforizma. Melyik irodalmi műfajjal nem bír a MI, miért nem tud aforizmát generálni? Mert nem algoritmizálható, nem sablonokra épül (mint a slágerek). Ilyenkor a MI hibát jelez és leáll. Az alkotó ember viszont, mint Amy, az intuíció segítségével arkhipelágoszt teremt. Különálló szigetek sora ez – metaforaként – a magasból egy még nem ismert földrész felé repülve. Az ő „marék szava” a talánról mindig kimozdítja a hallgatóját az elköteleződést és véleményalkotást, a döntés felelősségét elhárító biztosági zónájából. A keresés, a felismerés és a kimondás örömét kínálja helyette. Az intuíció Amy Winehouse eredetiségének alapja: „abban a pillanatban, amikor elkezdek gondolkodni azon, hogy mit csinálok, azonnal elveszítem”.
Jazzénekes tehát Amy Winehouse? Igen, jazz-, soul- és rockénekes. Sok embert meg tudott szólítani, rengeteg pénzt keresett (s mivel végzetesen vonzódott a rossz fiúkhoz, mindig akadt, aki segített neki elverni), de meggyőzte az embereket, hogy „nem az az intelligencia, mit tudsz, hanem az, hogy mit teszel akkor, ha nem tudsz”.
Megpróbálta jól csinálni, és ebbe más is belehalt már.
Back to Black, 2024 (Monumental Pictures)
