Korunk ünnepelt mezzoszopránja, Cecilia Bartoli sikerei csúcsán is fáradhatatlan: hol elfeledett műveket talál régizenei kutatásai közben, máskor fiatal művészeket fedez fel, s menedzsel a kezdeti lépéseknél. Mindeközben a salzburgi Pünkösdi Fesztivál művészeti igazgatói posztja mellé a Monaco-i Operaház vezetését is bevállalta. S ha még mindig maradna egy kis szabadideje, Bartoli most második alkalommal kapott felkérést a Bécsi Operaháztól a nyár derekán egy „minifesztiválra” július 6-11. között. Az első sorozat 2022-ben „Rossini-mánia” címen, a mester két operájával és gálaesttel olyan sikert aratott, hogy megérkezett idén a következő felkérés: a „Barocchissimo-ra”. Bécs elött a monte-carloi és versailles-i barokk operaház is bemutatta a két produkciót: Georg Friedrich Händel Giulio Cesare in Egitto (Julius Caesar Egyiptomban) című operáját, amely itt háromszor csendült fel, valamint a „Their master’s voice” elnevezésű zenés játékot.
Dr. Székely György / Bécs
Bartoli fesztiváljának középpontjában Georg Friedrich Händel és korának agyonsztárolt, amúgy szerencsétlen életű kasztrált énekesei voltak. Händel londoni színházi éveinek legnagyobb sikere volt a Giulio Cesare. Címszerepét a kor egyik legnagyobb kasztrált énekesének, Senesino-nak írta, Kleopátra szólamát pedig az ünnepelt szoprán, Francesca Cussoni énekelte. Ők voltak a kor popsztárjai, akik mellett további virtuóz kasztrált énekesek csillogtathatták meg tudásukat. Mai napig a legnépszerűbb barokk opera ez, számos előadásban, videó- és hangfelvételen megtalálható. Kleopátra szerepét általában koloratúr szopránok éneklik, de Bartoli, a mezzoszoprán problémamentesen ment fel a magasabb regiszterbe. A római kori történet gyilkosságokkal és szerelmi jelenetekkel megfűszerezve önmagában kissé bonyolult. Fantáziadús rendezést kíván, amely a tragikus és komikus jeleneteket megfelelően tudja kombinálni. 2012-ben a salzburgi rendezést Bartoli és a többi kiváló énekes mentette meg a teljes bukástól. Bartoli jelenlegi kedvenc rendezője, az olasz Davide Livermore Bécsben pazar előadást produkált. Háromdimenziós fantáziadús, részben vetített színpadképe megidézte az opera egyik helyszínét, a Nílus folyót, rajta egy nagy hajót, amelynek utasai a huszadik század elejei kosztümben vannak. Az Agatha Christie regényéből készült Halál a Níluson című filmbe csöppentünk bele, így két történet izgalmas ötvözésével, parádés kosztümökkel és fantasztikus énekes-színészekkel egy eredeti produkció jött létre. A főszerepben a népszerű olasz kontratenor, Carlo Vistoli tényleg úgy nézett ki, mint Vittorio de Sica filmszínész fénykorában, eközben nem csak hangját tekintve, hanem előadóművészi szempontból is remekelt. A kíváló „ Les musiciens du Prince” zenekar muzsikált, amelynek karmestere, Gianluca Capuano az a művész, aki komoly zenetudományi kutatásokat végez, és Bartolit – amint az énekesnő nyilatkozta – folyamatosan inspirálja felfedezéseivel, ötleteivel. Véleménye szerint Händel a zene Shakespere-je. Händel olyan pszichológiai mélységeket tud operaszereplőiben felmutatni, mint kevesen. Erre a legjobb példa volt a Giulio Cesare-ban Kleopátra sokszínű lénye, amely a női tulajdonságok teljes tárházát bemutatta. Természetesen ehhez Bartoli színésznői nagysága is kellett. Az opera a barokk korban a látványos show-kat jelentette. Ám Händel nem elégedett meg a castrato-k virtuóz bemutatásával, hanem hús-vér hősöket, komoly drámai jeleneteket teremtett akkor is, ha a librettó nem mindig érte el ezt a szintet.
Még két fantasztikus kontratenor énekesre is szert tett Bartoli: Max Emanuel Cenčić, Tolomeot, Cesare ellenségét, Kleopátra testvérét alakította. Érdemes róla is néhány szót ejteni. Az osztrák (horvát származású) Cenčić karrierje gyermekszopránként indult, a Wiener Sängerknaben kórusának ifjú sztárja volt. Még 18 éves korában is turnézott, fiúszoprán hangja akkor még megmaradt. Főként a japán közönség az, aki a gyermekszopránokért rajong, így több japán turnét is tett Cenčić, ám hangja ha későn is, de természetesen mutálni kezdett. Úgy érezte, vége énekes karrierjének, így éles váltással egy bécsi könyvesboltban kezdett dolgozni. Szerencsére hamarosan kiderült, hogy hangja nem veszett el, csak átalakult. Néhány év alatt ünnepelt férfi-alt (kontratenor) lett, lemezei nagy sikereket értek el. Ám ezen túl ő is, akárcsak Bartoli, kutatta a régi barokk operákat, majd rendezni is kezdett, egyik produkcióját Budapesten a Vígszínházban is hallhattuk. Sorra fedezi fel a kiváló énekeseket, egyik kedvence az orosz sztár-szoprán Julia Lezsnyeva. Külön figyelmet fordít fiatal kontratenor énekesek bemutatására, erre koncertszervező cég is („Parnassus”) alakult. A 47 éves, Bécsben élő művész már ötödször rendezi meg a Bayreuth-i Királyi Színházban barokk sorozatát, amelyet a nemzetközi kritika 2024-ben az év fesztiváljának minősített.
Mi történik, ha e két kiváló művész – Bartoli és Cenčić – összefog? Egy parádés barokk zenei ünnep tanúi lehetünk. És ne felejtkezzünk meg a Giulio Cesare produkció harmadik kontratenor énekeséről, Kangmin Justin Kim-ről. A dél-koreai születésű amerikai énekes 2011-ben „felrobbantotta” az internetet egy Cecilia Bartolit parodizáló videójával. Az akkor 23 éves kontratenor – aki gyermekkorától fogva imádta Bartolit – azonnal híres lett, azóta is egyre másra kapja a barokk opera főszerepeket a világban, hazánkban is hallhattuk őt. „Kimchilia Bartoli” felvétele persze eljutott Cecilia Bartolihoz is, aki halálra nevette magát az ifjú tehetség paródiáján. Így, amikor évek múltán Justin Kim Bartoli elé merészkedett és bemutatkozott, Bartoli így köszöntötte: „Brava, mia sorella!”. Most pedig itt Bécsben – Bartoli meghívására – Sesto (a meggyilkolt király bosszúra éhes kamasz fia) szerepében brillírozott, a közönség zajos ünneplése közepette. Az ünneplésből egy másik, Cecilia Bartoli által nagyra tartott művész sem maradt ki: a magyar Kálmán Péter, aki a szerelmes, árulóvá lett tábornokot, Achilla-t alakította szintén nagy sikerrel. Thibault Noally koncermesternek egy bravúros hegedűszóló után nyíltszíni ünneplésben volt része. A finálét meg kellett ismételni a „standing ovation”- t produkáló közönség elött. Az amúgy egy vírus fertőzésből épp, hogy felgyógyult Bartoli énekes-társaival boldogan komédiázott.
A második rendezvény is kiváló volt zeneileg, de a rendezés értékelése itt éles ellentétben az előzővel – a közönség részéről határozott elutasításba, a bécsi szokások szerint intenzív „buúzásba” torkollott. Bartoli ötlete volt, hogy kedvenc színészét, a Veszedelmes viszonyok című amerikai romantikus filmdráma főszereplőjét, John Malkovich-ot hívja meg ebbe a produkcióba. Az egykori sármos fiatalember most 71 éves ünnepelt sztár, 65 filmszereppel a háta mögött. Ő magát amúgy elsősorban színházi embernek tartja. A szebbnél-szebb barokk számok köré egy keretjátékot írtak, amelyben egy idős kontratenor próbál egy zenés összeállítást a számára példaképül szolgáló egykori kasztrált énekesről, Farinelliről. Eredeti neve Carlo Maria Broschi volt, akinek magánéletét ugyan a biológiai beavatkozás tönkretette, de „cserébe” korának ünnepelt sztárja lett, akiért uralkodók is rajongtak.
Szó esett a barokk színpadok „gender” kérdéséről, amelynek során ugyanúgy, mint ahogy Shakespeare színdarabjaiban is természetes volt, hogy férfiak (itt kasztrált énekesekről beszélünk) gyakran női szerepeket adnak elő. Korunkban érdekes módon elfogadottak a „nadrágszerepek”, mint Mozart Figaro házassága, Cherubino-ja, a Titusz kegyelme című opera Sesto-ja vagy Richard Strauss Rózsalovagjának Octavian-ja. Ilyenkor nők éneklik a fiatal férfiak szerepét. Ám ha ezekben a szerepekben például férfiak (tenorok, kontratenorok) lépnek fel, vagy ne adj isten a barokk operák női szerepeit kontratenorok adják elő, ez bizony még újdonságnak számít.
Visszatérve a kasztrált énekesek működésére, ennek a mesterségesen előállított hangfajnak létrejötte Pál apostol tiltásából ered, aki a templomokban nem engedte meg a női énekhangokat. Egyes pápák rendelete alapján a XVII-XVIII. században nem csak a templomokban, hanem néhány országban színpadokon, operaházakban is tilos volt nőket szerepeltetni. Egy ördögi ötlet alapján a sokgyermekes családok amúgy illegális módszerhez folyamodtak. Főként szegény származású gyermekek ezreit kasztrálták, akik közül a „szerencsések” egyházi énekesi álláshoz jutottak. Hogy hányan nyomorodtak meg örökre, azt nem tudni.
Az operák közönsége azonban néhány különleges képességű kasztrált énekest valódi sztárként ünnepelt, például Farinellit, Senesinot, Cafarellit (ezek persze művésznevek voltak). A kor nagy mesterei, köztük Händel, Porpora, valamint Mozart korai operáiban főszerepeket írtak nekik. Ahogyan korunkban a körülrajongott tenorokat Carusotól Pavarotti-ig busásan honorálják, úgy fizettek uralkodók is vagyonokat az „angyali hangok” birtokosainak. A kasztrálás barbár módszere lassan kihalt, bár a huszadik századot megérte egy énekes, Alessandro Moreschi, a vatikáni kórusból, akivel hangfelvételek is készültek 1902-1904 között. Ezek a sokszor nagydarab eunuchszerű énekesek hatalmas mellkassal rendelkeztek és erős, igen magas, hihetetlenül hosszan tartó hangokat is kiadtak. A legnagyobbak azonban valódi művészi produkciókkal hozták extázisba a közönséget. Egy filmdráma is készült Farinelli életéről (Farinelli, a kasztrált, 1994).
Korunkban ezt a repertoárt fel tudják eleveníteni a különféle hangtípusú énekesek: kontratenorok, szopránok, mezzoszopránok. A huszadik században a kontratenor énekesek jóvoltából a fejhang (falzett) technika rendkívül magas szintre fejlődött, szólisták százai aratnak sikereket. A pop-énekesek időnként szintén használják ezt a technikát. A klasszikus műfajban a kontratenorok leggyakrabban alt, mezzoszoprán, ritkábban szoprán regiszterben énekelnek.
Visszatérve a Their master’s voice előadásra, a keretjáték sajnos gyengére sikerült, bár a csodás színpadképek és Bartoli éneke (ő adta elő Farinelli legszebb számait) bőven kárpótolták a közönséget. Egy fiatal, de már népszerű kontratenor (Philipp Mathmann) személyesítette meg Farinellit, ám csak egy számot énekelt végig, ahol a gyermek Farinelli fiú-szopránt kellett bemutatnia. Elképesztő volt, hogy Mathmann, felnőtt kontratenor, fiú-szoprán hangon is tudott énekelni. A többi kis részlet, amelyet megszólaltatott, sajnos nem volt elegendő ahhoz, hogy az énekes bemutassa valódi tudását, tehetségét. Malkovich, a kiöregedett énekes szerepében kissé szánalmas, bár egyszer-egyszer humoros volt. A produkció vége azonban egy valódi balfogássá sikeredett. Monteverdi Poppea megkoronázása című operájának záróduettjét, Poppea és Nero kettősét Bartoli úgy gondolta, hogy Malkovich-al adja elő. Azonban a kiváló színésznek semmiféle énekhangja nem volt, így a kettősből lényegében szóló lett, melyet kicsit zavart egy rekedtes dörmögés, és a közönség elhűlve hallgatta ezt. A rendezésnek kellet volna itt lépnie, például egy recitálás a színész részéről megoldotta volna a problémát. A közönség nem is maradt adós a véleménynyilvánítással: a rendezőt vaskos „Buú” koncerttel jutalmazták. Bartolit láthatóan bántotta a rendezés gyengesége, s az arra kapott reakció, de profi módon túllépve ezen, ismét csodás finálét énekelt a Montecarlo-i Opera kíváló kórusával és a fesztivált végigjátszó „ Les musiciens du Prince” zenekarral, amelyet most is, mint mindig a remek Gianluca Capuano vezényelt, kiemelkedő hangszeres szólisták közreműködésével mint Pier Luigi Fabretti – oboa, Thibaud Robinne – trombita, Jean-Marc Goujon – fuvola. A standing ovation itt sem maradt el.
A fesztivál utolsó eseménye sem volt mindennapi. A Farinelli és barátai című gálaesten 13 válogatott énekes lépett fel, a koncert egy igazi barokk tűzijáték volt. A főleg Händel művekből összeállított programban valamennyi hangtípus (a koloratúr szoprántól a basszusig, utóbbi Kálmán Péter előadásában) képviselve volt. Bravúráriák, lírai számok, duettek, együttesek hangzottak el Cecilia Bartoli vezetésével, ízléses kosztümökben, vetített díszletekkel. Az este egyik meglepetése volt Bruno de Sá, a fiatal brazil valódi férfiszoprán (nem kontratenor!). A világ legritkább énekhang tipusával rendelkező művész kirobbanó sikert aratott a Mozart kortárs, Niccolò Piccinni bravuráriájával.
A júliusi hőségben hősiesen kitartottak a barokk zene szerelmesei és a művészek, öt estén át teltházas esemény lett a Bécsi Operaház különleges fesztiválja. Az intézmény igazgatója, Bogdan Roščić szerint ekkora sikert (5 napon át minden este standing ovation) az évközbeni produkciók nem értek el.
Kiemelt kép: Händel: Giulio Cesare – színpadkép. Előtérben: Kleopátra – Cecilia Bartoli, Julius Caesar – Carlo Vistoli (fotó: Marco Borelli). További képek: Jelenet a Their Master’s Voice című előadásból (fotó: Marco Borelli); Farinelli és barátai – gálaest, Carlo Vistoli (fotó: Michael Pöhn)
