Kilencvenévesen halt meg Kaliforniában John Mayall, a legkonokabb blueser. Mivel ott többen beszélik a spanyolt az angolnál, így a megemlékezésünk stílszerűen a Día de los Muertos szellemét követve lehet talán méltó hozzá. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halottaktól csak időlegesen búcsúzunk, mert minden évben meglátogatnak minket, ezért a temetéseiken megidézik az eltávozó szerethető tulajdonságait, sőt a temetői közös lakoma is része a ceremóniának. Jelen van a gyász és az öröm, a fájdalom és a bizakodás – íme a blues definíciója.
Iván Csaba
A legenda szerint az 1950-es évek táján, Macclesfieldben a szfinx egy este a pubban megkérdezte egy fiatal gitárostól, ki az, aki reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon jár. A blueszenész – vágta rá John, mire állítólag a szfinx az asztal alá itta magát, de lehet, hogy ez csak szóbeszéd. Az biztos, hogy felfedezte a blues amerikai forrásait, Lead Belly, Josh White, Albert Ammons , Pinetop Smith és Eddie Lang felvételeit hallgatva megtanult a kedvükért zongorázni, gitározni és szájharmonikázni is, autodidakta blues- multiinstrumentalista, minden hangszeren elboldogult, ami a bluesban fontos.
1956-ban alapította főiskolásként (ahol tervezést és képzőművészetet tanult) diáktársával a Powerhouse Fourt, akikkel a helyi táncok sajátos interpretálójává nőtték ki magukat. Az egyik manchesteri klubban hallotta az angol blues pionír Alexis Korner zenekarát, a Blues Syndicate tagjaival már ebből inspirálódva pre-fúziós zenét játszottak, hiszen hangzásuk fontos eleme lett John Rowlands trombitás és Jack Massarik altszaxofonos is. Aztán legközelebb Manchester belvárosában, a Twisted Wheel pinceklubban Alexis Korner beszélte rá, a Londonba költözésre, felajánlva segítségét, hogy meg tudjon élni a zenéből. 1963 végétől Mayall a Bluesbreakers-szel a Marquee Clubban kezdett játszani. Ettől datálható, hogy a R&B apostolának számított a Sohoban. John Lee Hookert 1964-es brit turnéján már ők kísérték.
Ez volt az az időszak, mikor a legjobb zenészeknek is el kellett döntenie, hogy megelégednek-e azzal, hogy a vájtfülű keveseknek játszanak jazzt, vagy a populárisabb rock illetve a fúzió felé veszik az irányt. Miles Davis magyarul is megjelent életrajzi könyvében elárulta, miért kereste meg Jimi Hendrix-et, aki kottát sem tudott olvasni, és miért hallgatta a Sly&The Family Stone Dance to the music című opusát, hogy teremtsen egy új hangzást, amivel megvalósítja új koncepcióját. A fusion megszületése vitte vissza a coolt és new hot jazzt a tánctermekbe. Herbie Hancock Headhunterse, Tony Williams Lifetime-ja, Chick Corea Return To Forverje, és főleg a Weather Report vetélkedett a rockzenekarok népszerűségével.
Csak Mayall nyomta tovább konokul a bluest, A Bluesbreakers lett az angol R&B La Masiá-ja, a tehetségek világklasszissá formálásának akadémiája, hiszen ott kezdte pályáját: Eric Clapton, Peter Green és Mick Taylor is. Clapton a Yardbirds-ből érkezett, a Creambe távozott, közben pedig a Mayall-Clapton-Bruce-Flint felállásban a londoni Flamingo Clubban koncerten felvették a csak a 69-es Looking Back válogatásba és az 1977-es Primal Solosban bekerült anyagot. Úgy szóltak, hogy 1965 novemberében a blueszongorista-énekes Champion Jack Dupree (aki New Orleans-i, de a hatvanas években Európában élt) rávette Mayallt és Claptont, hogy vegyenek fel egy közös anyagot. Ami a legnagyobbat szólt, az a Deccánál 1966 áprilisában felvett Bluesbreakers with Eric Clapton volt. Tiszta chicagói blues, Clapton énekesként is itt debütált a „ Ramblin’ on My Mind”-dal. Elvitte a showt, kinőtte a helyet, úgy lépett le, hogy egy szót sem szólt előtte a leadernek, hogy egy hét múlva már a Cream-ben játszik.
Houdini of blues
De Mayall képzett túlélő volt. 67-ben kiadott albumán (Hard Road) mesél erről, ezen már Peter Green gitározott. Ebben az évben, hogy kreatív újítókedve töretlenségét bizonyítsa, készített egy albumot Paul Butterfield amerikai blueshárfással. Mikor Peter Green jelezte, hogy jobbra el, elindítja saját projektjét, a Peter Green’s Fleetwood Mac-et, Mayall hirdetést adott fel Melody Makerben június 10-én, hogy rátaláljon a 18 éves Mick Taylorra. A felvett album címe beszédes: The Blues Alone. Jöhettek, mehettek körülötte, de a bluest ő játszotta autentikusan. Ezt a Mayall, Mick Taylor, John McVie, Hughie Flint vagy Hartley, valamint Rip Kant és Chris Mercer szaxofonosok az 1967. júliusában rögzített Crusade-on ismét bizonyították, főleg worldwide turnén.
Az amerikai turné utáni némi zenészkeringő után készült Bare Wires Mick Taylor gitározott, Chris Mercer és Dick Heckstall-Smith szaxofonozott, hegedűn és kornetten Henry Lowther játszott, Tony Reeves basszusozott és Jon Hiseman dobolt, olyan jól, hogy a 6. legnépszerűbb LP lett a Királyságban. Míg Hiseman, Reeves és Heckstall-Smith meg nem alakították a Colosseumot. 1969. júniusában pedig két Mayall-lel töltött év után Taylor elfogadta a kevésbé ismert Rolling Stones ajánlatát a csatlakozásra.
John in bluesland
1970 novemberében a Back to the Roots dupla albummal lezárja az angol-amerikai blues katalizátori küldetését, amin a korábbi évek meghatározói játszottak, például Clapton, Mick Taylor, Gerry McGee és Harvey Mandel gitározik. Ekkor történt a fordulat, ami után végleg Los Angelesbe költözik. Mayallt szerint „a blues az amerikai zene szívének első dobbanása, minden más ebből született”. Egy dobos nélküli akusztikus formációval kísérletezett, ekkor érkezett a gitáros Jon Mark, a fuvolás-szaxofonos John Almond, Nicky Hopkins zongorista. A tónusok változásához elég az 1999-es The Masters dupla CD után a 2004-es The Godfather of British Blues-t a lejátszóba tenni. A formáció az új koncepció jegyében a Newport Jazz Fesztiválon debütált, a Fillmore East-i fellépésen rögzítették a The Turning Point című élő album dalait. Velük készült Empty Rooms is. Mayall ettől kezdve, ha világturnéra indult, már a bluestérítőként dolgozott, néha a Bluesbreakers régi felállásával, többnyire billentyűs hangszerek mögé állva hirdette az igét. Többször Magyarországra is eljutott a sikeres misszió. Pályafutásának 40. évfordulóját az Along for the Ride-dal ünnepelte meg. ez 2001-ben jelent meg, kivitelezőként a John Mayall and Friends lett feltűntetve. „Unite for Unicef” jótékonysági koncertre 70. születésnapján 2003. július 19-én a Liverpool Arénában még utoljára megmutatta, hogy „a blues egy univerzális nyelv, amelyet mindenki megérthet, függetlenül a származásától és a kultúrájától”. 2008 novemberében jelentette be a honlapján, hogy feloszlatja a Bluesbreakers-t. Aki több hiteles adatra vágyik, annak ajánlom figyelmébe a 2015-ben megjelent The Blues Crusader című önéletírását.
16-ban választották be a Blues Hall of Fame-be, a halhatatlanok közé. Ha a Día de los Muertos-ban van igazság, még találkozni fogunk vele. „The blues is the soundtrack to our lives” hagyta ránk örökül, az életünk filmjének legjobb aláfestő zenéje a blues, társ akkor is, ha jól mennek a dolgaink, de akkor is, ha kevésbé. Társakat meg ne hagyjon cserben az ember.
