Szívesebben nevezem így (álom – megvalósulóban), mint kiteljesülő projektnek. Hasonlóképp, többnek tartom Rostás Mihály Mazsit ötletgazdánál, jóllehet kétségkívül „nagy ötlet” a Nemzetközi Cigány Dal Napjának életre hívása. Jólesően ismételgetem a cigány meghatározást, abban a meggyőződésben, hogy a szóhasználatban (kellő kontextusba ágyazva) semmiféle diszkrimináció nem rejlik. Teszem ezt annál is inkább, mivel az adott közegben az illetékesek magától értetődő természetességgel alkalmazzák magukra.
Fittler Katalin
Augusztus 8-a: Esma Redžepova születésnapja (1943.08.08-2016.12.11), akit a „cigányok királynőjeként” is emlegettek. E napot választották a Nemzetközi Cigány Dal Napjának, amely idén harmadik alkalommal került megrendezésre. Az elnevezés csak nagy vonalakban fedi az elképzelés, a koncepció lényegét, de a lényeget plasztikusan kiemeli: nemzetközi rangra kívánja emelni a közösségi örömünnepet. Amelyben korántsem csupán cigányok a szereplők, és a műsort sem fedi le a „dal” műfaj-megnevezés.
Több gondolat találkozik az elképzelésben, amelyek egyaránt szólítják meg az előadókat és a hallgatóságot. Az „aktív” és „passzív” résztvevők csoportjait illetően nincs kirekesztés: cigány és nem cigány előadók a fellépők, és hasonlóképp vegyes a közönség is. A nemzetköziség gondolata akkor merült fel a szervezőben, amikor külföldi turnékon közös nyelvet talált más országok cigány muzsikusaival. A cigánymuzsikusok, akik zenei közvetítő szerepet játszottak (és játszanak) a történelem folyamán, elképesztő fogékonysággal teszik magukévá környezetük (mű- és nép-) zenéjét, amit invenciózus előadással népszerűsítenek. Ugyanakkor továbbhagyományozzák saját zenéjüket is, amely viszonylag ritkán kerül előadásra koncertek műsorán. Sajátos népzene, amellyel kutatók kis számban foglalkoznak – s amely elsősorban szájhagyomány útján terjed.
Rostás Mihály „Mazsi” közösségi alkalmakat teremt a Nemzetközi Cigány Dal Napján (neki köszönhető a Nemzetközi Cigány- és Világzenei Hálózat életre hívása is). Az egyidejű több helyszínen való realizálás ékes bizonysága annak, hogy szép számmal állnak rendelkezésre szólisták és együttesek, tehát több nívós program is meghirdethető egyidejűleg. Az idei, harmadik alkalommal országszerte tíz rendezvényre került sor, és további ötre külföldön. „Nincs még egy olyan népcsoport, amely jelen lenne az Unio összes országában” – hívta fel a figyelmet erre a különleges körülményre a műsorvezető a Benczúr Kerti Esték bevezetőjében. Rámutatott, hogy „a cigány kultúra félreismerhetetlenül magán hordozza a saját jegyeket, egyúttal visszatükrözi a velük kapcsolatba kerülő nemzetek jellegzetességeit is”. Amit készséggel elhisz az érdeklődő – de aligha gondol bele alaposabban, tudományos igénnyel, hiszen a hallgatnivaló bevonzza, elvarázsolja.
Hét órától tízig egyetlen nagy „crescendo” tanúi lehettünk, valamiféle „bolero-hatásé”, ahol a három meghirdetett együttes műsora közötti színpadi átállás idején a Hungarian FolkEmbassy kötötte le a figyelmet. Szünet nélkül folyt a zenélés, csak közben az intermezzók helyszíne változott – a hallgatóság figyelme irányt váltott, pihenésképp lehetett állva hallgatni az emeleti erkélyről szóló muzsikát. A Misztrál, majd a Romengo és Lakatos Mónika, végül a Parno Graszt szereplésének közös mozzanata volt a személyesség a közösségi érzés egyidejű jelenléte. Zenehallgatás? A hagyományos koncertlátogató csakhamar alkalmazkodott a szabadtéri estek légkörénél is sokszorta lazább légkörhöz. Bármikor lehetett csatlakozni a hallgatósághoz, és meglepő módon ez a különleges szabadság mégsem hatott zavaróan. Megcsodálhattuk, hogy a többgenerációs közönség soraiban apróságok is szép számmal tűntek fel – s meglepő módon, csendben, a felnőttekhez hasonló lelkesedéssel, avagy ábrándosan elvarázsolva hallgatták a muzsikát. Akkor is, ha megzenésített versek szóltak (Misztrál), s akkor is, ha esetleg egy szót sem értettek a szövegből. Igaz, volt látnivaló is elég: a hagyományos hangszerek mellett doromb, sőt, teknő és kanna is…
A megtervezett meglepetést a gyerek-fellépők jelentették. Feltűntek a pódium előtt ugráló-táncoló apróságok, de csakhamar a színpadra penderültek, és 2-2 kisfiú és lányka táncolt ügyesen a zenéről, néha felnőtt táncosok bevonásával. A Romengo produkciója alatt mintha csökkent volna a távolság az előadók és a hallgatók között. Sokan előre is furakodtak, így csakhamar megtelt a pódium előtere alkalmi, önjelölt táncosokkal. A kollektivitás ereje érvényesült, majd tetőződött a Parno Graszt rajongótáborának lelkesedésével.
Erősödött a hangerő, fokozódott a hangulat – és mind egységesebb lett az alkalmi közösség. Jó belegondolni: országszerte még kilenc hasonló életérzés jöhetett létre – és Európa-szerte további öt. A tapasztalatok alapján bízni lehet abban, hogy a folytatásban mind többen jutnak hasonló élményhez, ami reményeink szerint háttérbe szorítja a kirekesztő-diszkrimináló vélekedéseket, és mind többeket hozzásegít ahhoz a különleges életérzéshez, amelynek alapfeltétele a közösséghez tartozás. Tanulságos megtapasztalni a kulturális sokszínűség örömforrás-jellegét – és talán az élmények hatására mind többen fognak érdeklődni a Nemzetközi Cigány Dal Ünnepének kísérőprogramjai iránt is. És aki „élőben” részese lehetett ilyen rendezvénynek, minden bizonnyal keresni fogja az alkalmat a hallott együttesek programjainak megismerésére – felvételen és a világhálón. (Ez pedig nem kevesebb, mint burkolt népművelés és ismeretterjesztés…)
A kiemelt képen Esma Redzepova, a másik képen Lakatos Mónika és a Romengo. Forrás: Gramofon-archív
