Idén augusztus 26-án került sor a 10. Jorma Panula Nemzetközi Karmesterkurzus zárókoncertjére, az Olasz Kultúrintézet Dísztermében. Ez a jubileumi est a MÁV Szimfonikus Zenekar 2024/25-ös évadának első rangos eseménye.
Fittler Katalin
Sajátos feladatuk van a versenyművek szólistáinak: igényes szólamuk biztos tudása mellett a zenekarral és a karmesterrel való együtt-muzsikálás is gyakorlatot igényel. Nem véletlen a pályakezdő hangszeres művészek rendszeres-visszatérő panasza, hogy kevés lehetőségük van szólistaként zenekarral való együtt-játékra. A gyakorlatban: kevés próbalehetőség, majd szereplés, „élesben”. Fokozott mértékben jogos a (fiatal) karmesterek hasonló elégedetlenkedése, annál is inkább, mert ahány zenekar, annyi „személyiség”, tehát voltaképp az eredményes zenei kommunikációt afféle variáció-sorozatban kell kikísérletezni a dirigensnek. És akkor még szó sem volt a megszólaltatandó zeneművekről! Éppen ezért felbecsülhetetlen a karmester-kurzusok jelentősége, amikor egy megadott repertoárral foglalkoznak a jelöltek – és így egymás „hibáin” hatékonyan okulhatnak, miközben kiismerhetik a közreműködő zenekart, s megfigyelhetik a zenekari muzsikusok reakcióit is.
Tanulságos a karmesterkurzus a zenekarok számára is, bár részben más meggondolásból. Amennyiben feltételezhető, hogy egyazon hangzásideál megvalósítására törekednek az adott kompozíció esetében a karmesterek, feltérképezhetik azt a mozdulat- (gesztus-) készletet, amellyel közelítően ugyanazt a hangzást kívánják elérni, ki-ki az egyéniségének – és iskolázottságának – megfelelően. Rutinos karmesterek vélekedése szerint a vezénylés technikai része rövid idő alatt elsajátítható, a többi viszont – taníthatatlan. A karmester-kurzusokon remek lehetőség nyílik arra, hogy a kurzusvezető – vezénylő praxisa és korábbi pedagógiai tapasztalatai birtokában – segítsen elkerülni alkalmi növendékeinek a zsákutcákat, s látva a szándékot valamely zenei megoldás kivitelezésére, hatásosabb lehetőségeket villantsanak fel.
Gyümölcsöző a zenei kapcsolat a MÁV Szimfonikus Zenekar és finn dirigens között, aki több zeneakadémia professzoraként neveltjei sorában fiatalabb karmester-generációk hírességeit tarthatja számon. A mesterkurzus némiképp más „műfaj”: a jelentkezők egy része már rendelkezik pódium-rutinnal. A rövid idő (ezúttal alig egy hét) a koncentrált munkával is elsősorban „tapasztalatgyűjtés”, olyan tanulságoké, amelyek a későbbi zenekari munka során fognak jó esetben kamatozni. Ami „mérhető”, az a jelöltek fogékonysága, hogy az új impulzusokat mennyire hatékonyan tudják beépíteni korábban megszerzett tudásanyagukba. Ez utóbbiról legfeljebb a zenekari muzsikusok tudnának hű képet festeni, akik részesei voltak valamennyi folyamatnak. A közönségnek jutott az élmény, fiatal dirigenseket látni, és jó esetben közös nevezőre hozni a látottakat a hallottakkal. Mert ne misztifikáljuk az irányító jelentőségét! Egy-egy kisebb-nagyobb együttes akár karmester nélkül is képes játszani, a repertoárdarabok esetében pedig néha épp az jelenthet problémát, hogy ütközik a zenekari interpretáció rutinja („így szoktuk”) a vendégdirigensek elképzelésével.
A karmesterkurzusra jelentkezők száma idén minden korábbi létszámot meghaladott (70-nél több beküldött videofelvétel alapján került kiválasztásra kilenc jelölt). A gálaműsor tervezett műsora annyiban módosult, hogy egy résztvevő korábban kényszerült hazautazni. A végleges műsorban nyolcan váltották egymást a karmesteri dobogón – a magyar hallgató őszinte bánatára egyetlen honfitársa sem szerepelt közöttük. Érdemes volt viszont felfigyelni a műsorközlő rövid bemutató szövegei alapján arra, hogy vezénylésre gyakran olyanok adják a fejüket, akik zenekari művészként vagy szólistaként maguk is az előadóművészet különböző lehetőségeit akár egyidejűleg próbálgatják.
A japán Yuki Urushihara például vietnami zenekar trombitásaként is jártas a pódiumon. A nyitószám (Dvořák: Karnevál-nyitány) dirigenseként némileg feszülten lépett pódiumra. Egy ideig mintha kizárólag a pontos összjátékot akarta volna irányítani – amikor a zenei anyag differenciálódott, oldódtak mozdulatai, sőt, sajátosságként azt vehettük észre, hogy a hegedűszólamoknak szánt intéseinél mintha a hátsó pultokra koncentrált volna – ennek előzménye talán az lehetett, hogy zenekari játékosként úgy tapasztalta: a távoli pultoknál ülők intenzívebb figyelmet igényelnek (a vezető karmesterrel rendszeresen szereplő zenekaroknál nem ritka, hogy a szólamon belüli elhelyezkedés nem rangsorolás jellegű, akár egyik-másik koncertmester is feltűnhet a hátsó pultok némelyikénél). Fokozásoknál, karakterváltásoknál intenzív balkéz-használattal él, a hegedűszólót pedig „rábízza”a koncertmesterre, feleslegesen nem avatkozik a zenei folyamatba. Grieg: Peer Gynt szvitjének négy tételén két karmester osztozott: az első két tétel a Belgiumból érkezett Alexander Maiskynak jutott, akinek hegedűművészként már tapsolhattunk a Müpában. A magas, karcsú dirigens hosszú karjaival nagy térben helyezte el mozdulatait – éppen ezért tudta kifejezően érzékeltetni a befelé forduló és kitárulkozó mozzanatok karakterét. Ugyanakkor a kért dinamikával arányos gesztusainál a halk részeket is pregnánsan irányította (kis mozdulatai sem váltak jelentéktelenné)!
A III-IV. tétel Hanna Hurkotnak jutott. A felkonferálásból megtudtuk: a lengyel karmesternő profi szinkronúszó! Eme információ nélkül is megérezhettük, hogy rendkívül fontosnak tartja a ritmikus profil kidolgozását. Számára érezhetően fontos volt a kontaktus a zenekarral; szemkontaktussal biztosította a koncentrált figyelmet a kezdéshez, s láthatóan élvezte a karakterváltásokat. Szinte „végigtáncolta” a zenei folyamatokat – amivel egyszersmind biztosította az együtt-lélegzést a forma-tagoló agogikáknál. Talán szerencséje is volt a hangulatos tételekkel – mindenesetre intenzív játékörömet volt képes életre hívni az együttes egészéből, ami természetesen nem tévesztette el hatását a közönségre sem! A másik lengyel karmesternőnek, Gabriela Opacka-Boccadorónak is komolyzenei örökzöld jutott: Schuberttől a Rosamunda-nyitány. Őt a dallamvilág vonta bűvöletébe, s csak a remek mélyvonósoknak köszönhető, hogy az általa mellőzött „basszus” mégis betöltötte fundamentális szerepét. Igényessége az artikuláció kidolgozottságában mutatkozott meg (akcentusok), míg figyelmen kívül hagyta, hogy részben az ő számlájára írhatóak a nem egészen pontos indítások (mozdulatai lendületéből nem mindig lehetett kikövetkeztetni a „pont” helyét).
A karmesteri tanulmányait Angliában végző lett Kārlis Ostrovskisnak Sibelius szimfonikus költeménye jutott, A tuonelai hattyú. Ez voltaképp a zenekar angolkürtösének a jutalomjátéka volt – széphangú szólójáért megérdemelt taps jutalmazta. A dirigensnek köszönhettük az est folyamán eddig a legplasztikusabb dallamindításokat. Ostrovskis keze alatt „lélegzett” a zene, megunhatatlannak tűnt a azonos karakterű terjedelmesebb szakasz is, éppen a természetes tagolásnak köszönhetően. (De mintha az előtte dirigálóhoz csatlakozott volna atekintetben, hogy magától értetődőnek tekintette a gordonkaszólam önjáró szólamértelmezését.)
Ezt követően örömmel nyugtáztuk a mélyvonósok rehabilitációját: a tanulmányait Pekingben, majd Németországban folytató kínai Yi Jie Li irányítása a partitúra egészére kiterjedt. Nielsen: Álarcosbál-nyitányában alacsony nő létére képes volt profi módon összefogni a zenekart; igaz, alapos partitúra-ismerete, amely a konkrét „beintések” gyakoriságában is megmutatkozott, felvillanyozóan hathatott a játékosokra. Érződött, hogy a kevéssé ismert művet a maga többdimenziós valójában akarja megszerettetni – a játékosok után – a hallgatókkal is. Mondhatni, koncepciózusan irányította a hangzás-folyamat egészének alakulását. Interpretációt hallottunk, a szó legnemesebb értelmében.
A következő műsorszám Debussy népszerű kompozíciója volt, az Egy faun délutánja (elsősorban a zenekari fuvolaművésznek adva hálás játszanivalót). A finn Erno Toikka, aki kürt-szakon is tanul a Sibelius Akadémián, néha mintha megfeledkezett volna arról, hogy ezúttal az ő kezében van a karmesteri pálca. Mintha maga is belesimulni igyekezne a folyamatosan hangzó életre keltett zenei környezetbe, ahelyett, hogy – hasonló érzékenységgel érzelmi elkötelezettséggel, de – figyelmes megtervezettséggel „rendezője” is lenne a hangvarázs létrejöttének. Mintha a mű megismerése folyamatában sokat gyakorolt volna hangfelvételekkel, s nem érezné saját irányító funkciójának felelősségét. „Várta” a szép hangzásokat, amik, nem kétséges, jöttek is rendre, sorban – és együtt örült a hangszeresekkel és a hallgatókkal, miközben mindezt a varázst nem az ő karmesteri pálcája hívta életre. Másként úgy is értelmezhetjük karmesteri magatartását, mint az együttes maximális elfogadását, a fenntartás nélküli bizalomra méltóként. Felkészült („profi”) együttesnél jó esetben „bejön” ez a hozzáállás (mint ezúttal is), de kiábrándító eredményhez vezet, amennyiben kevésbé rutinos a partner…
A műsor fergeteges fináléját Liszt II. magyar rapszódiája adta. A jelenleg New Yorkban élő és dolgozó ausztráliai Isaac Hayward nyilvánvalóan otthonosan érezte magát a pódiumon. Mozgásával és mimikájával pedig azt is egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy mennyire élvezi ezt a zenét. Igaz, néha megfordult az ember fejében a gondolat, hogy vajon nem a Tom és Jerry rajzfilmből ismerte meg – netán nem kizárólag rajzfilm-zenékből ismeri – ezt a művet a karmester? (Ami egyébként „nem gond”, amire a legmeggyőzőbb érv, hogy Lang Lang – miként többször elmesélte interjúkban-riportokban – kétéves korában ennek hatására „szeretett bele” Lisztbe és a zongorába.) A mai, több-generációs zenehallgató közönség jelentős része változatlanul rajong az Oscar-díjas rajzfilmért (The Cat Concerto) – de némi szomorúsággal kellett regisztrálnom, hogy a hallgatóság lelkes tapsvihara azt sugallja: a népszerűségnek „ára van”, ha nem is szükség- vagy törvényszerűen. Az pedig megválaszolatlan kérdés, hogy vajon mikor lesz módja-lehetősége a MÁV Szimfonikus Zenekarnak a liszti partitúra hangzó életre keltésére…
Az Olasz Intézet Dísztermében – a nyitott ajtók ellenére, ahol néha zavaró zajok szüremkedtek be – „állt a levegő”. Néhány – alkalmanként bántóan „rossz tempóban” alkalmazott, zörgős – legyező a nézőtéren, a tapsok alatt néhány diszkréten előkerülő kulacs vagy műanyagflakon (köhécselés, cukorpapír elhanyagolható mértékben). A pódiumon a tikkasztó meleget mintegy figyelmen kívül hagyó, felelősségteljesen játszó zenekar. Nekik köszönhetően zenecentrikus atmoszféra, amely úgy hatott a nyár folyamán hangversenytermi élőzene-hallgatásra kiéhezett közönségre, hogy a szünet nélküli bő másfél óra nem tűnt fárasztónak. Sőt, mintha pihentebb, oldottabb mosolyú hallgatóság hagyta volna el az épületet, mint amilyen – az érkezés sorrendjében történő helyfoglalásra való tekintettel – idejekorán megérkezett oda.
Kiemelt kép: Jorma Panula a karmesterkurzus gálakoncertjének résztvevőivel. Fotó: MÁV Szimfonikus Zenekar/Steirer Máté
