A neves ókori hellén jazzer, Hippokratész állítólag azt tanácsolta klienseinek, hogy ha rossz a kedvük, sétáljanak el egy jazzkoncertre. Akinek nincs humorérzéke, ne írjon karcos kommentet, hogy ez ordas nagy tárgyi tévedés. Mert abban biztos lehet, hogy ha a mester ismerhette volna a jazzt, mert már akkor létezik, biztosan ő szervezi meg az első szabadtéri Platán fesztivált az Égei-tengeri Kosz szigetén az általa ültetett és róla elnevezett fa környékén, betegei kedvéért. A nyarat záró Szakcsi Rádió Fesztivál is hagyományt kívánt teremteni az először megrendezett programmal.
Iván Csaba
A helyválasztás mindenesetre jól sikerült, Salföldön az egy főre jutó jazz-zenészek száma biztosan a világon is egyedülálló, lévén, hogy a 2023-as adatok szerint 67 lakosa van. Vagyis, ha létezik ilyen kategória a Guinness rekordokat összegyűjtő könyvében, akkor ebben augusztus végén a kis falu a Holdról is jól láthatóan verhetetlen. Ráadásul grátiszként a Szakcsi-jazzegyüttlét rendezői még azt is elintézték, hogy az igazi nyári meleg megvárja a programot. Bár lehet, hogy ehhez a klímaváltozásnak is volt köze. A kínálatra sem lehet panasz: a klasszikus ihletésű kortárs muzsika és a smooth közé szervírozták fő fogásként az etno inspirálta jazzt, vagyis az első nap nyitánya, a Stankiewicz – Fekete-Kovács Quintet: Letters from Chopin to Bartókja és az utolsó nap Balázs Elemér Group koncertje közé beillesztették a népzenei inspirációjú jazz reprezentánsait. 30-án élőben közvetítették előbb a Lukács Miklós – Szakcsi Lakatos Róbert duó koncertjét, majd az esemény bulvárosra hangolt sajtóanyagát idézve két ikonikus jazz-zenész kollaborációjaként a Borbély–Dresch Quartet fellépését.
Ilyen zene nincs
A PR ihletésű magyar sajtó szereti a hatásos, de gyorsan kiüresedő szuperlatívuszokat, de azt sosem árt tudni, hogy akkor érdemes ezekkel dobálózni, ha egy produkció az eredetisége miatt a határon túl is érdeklődésre és elismerésre számíthat. Nos, Szakcsi Lakatos Róbert és Lukács Miklós duója pont ilyen. Miért? Mert egy igazi zenei oximoron. Louisianában a jazz születésekor minden tárgy ritmushangszerré tudott válni, a vibrafon all in funkcióval bírt, hiszen ütőkkel megszólaltatott fémlapjaival egyszerre számított ritmus- és dallamhangszernek az ügyesebbek kezében. Lukács Miklós ténykedése nyomán a Kelet-Európa és a Balkán népzenéjében őshonos cimbalom hasonló metamorfózison ment keresztül, hiszen kiderült, hogy a klasszikus zenében, a világzenében és a jazzben egyaránt képes fontos instrumentummá válni, ha valaki megfelelő technikával adaptálni tudja a hangzását a műfajokhoz. Évek alatt készült el a munkaigényes finomhangolással, ma pedig learathatja a babérokat, mert amíg ki nem próbálja valaki, az ő könnyedségéből kiindulva azt hiheti, hogy ez gyerekjáték. A duó a koncerten szellemesen illusztrálta a két hangszer együttes lehetőségeit. A nyitó Allemande például a későreneszánsz vagy kora barokk arisztokrata körökben népszerű táncmuzsikája, ami olyan komponistákat ihletett meg Szakcsi Lakatos Róbert előtt, mint Couperin, Purcell, J. S. Bach és Händel. A zongorista klasszikus érzékenységét jól tükröző kompozíció virtuóz játékossággal szólt a két hangszeren. A Kodály Epigrammák a mai szerzőket és hangszerelőket gyakran megihletik, hiszen tálcán kínálják a továbbgondolás lehetőségét. Toscanini intését – come è scritto – vagyis hogy játszd úgy, ahogy írva van, a mi két zenészünk sem vette szentírásnak. Az átvezetések és főleg a két Lukács-szerzemény a „Hajnali dal” a „Sunrise in Chennai” a pillangók repkedésének könnyedségét idézték a technikai lehetőségek kimeríthetetlen arzenáljának felvillantásával. Hallhattuk, hogy mindkét hangszer ideális az arpeggio játékmódra, máskor egyik a felső, a másik az alsó regisztereket hozta, szólt bluesosan, volt, hogy az egyik hagyományos témáját a másik hangszer ezer darabra tördelte szét, majd párhuzamos duettbe kezdtek, vagy épp reagáltak egymás variációira. Könnyedén alkalmazták a barokk hagyományból ismerős kontrapunktikus rögtönzést, ilyenkor az adott dallam ellenszólama szólt, meg a diminúciót, mikor a szólam díszítésével érték el ezt a hatást. Zenés társalgás folyt, hol kommentálták, hol meg értelmezték egymást. Feltehetnénk a kérdést, melyik műfajnak hol a határa, meddig tekinthető valami a díszítésnek, és hol kezdődik az improvizáció? De ezen már a barokk komponisták és zenészek sem aggodalmaskodtak sokat, hiszen akkoriban a virtuóz hangszeres rögtönzés természetesnek számított, még az énekelt polifon művek szólamait is gazdagon díszítették. Ez a játékmód végtelen invenciózusságot igényelt, a rögtönzéstechnikáknak elsajátítása nélkül nem is lehetett valaki elit énekes vagy zenész a posztreneszánsz és prebarokk korban. Azt, hogy ez a beszámoló akkor hova illik a tradicionálisan konzervatív tematika szerint elkülönített rovatokba, azt szerencsére szerkesztőnek kell eldöntenie.
Jazzpressing
Az égből jókedvűen szemlélik, mikor a Borbély-Dresch Quartet játszik, abban biztosak lehetünk. A két Mihályban sok a hasonlóság: a nagy légcserélő séták embere, Borbély Mihály, és a modernkori jazzremete Dresch Mihály gyakran megfogadja Hippokratésznek azt a tanácsát, hogy akinek rossz a kedve, sétáljon egyet, ha meg utána is az marad, akkor tegye meg újra. A derék hellén persze jazzkoncertet nem említett, de erről már volt szó. Múzeumok irigyelhetik a muzsikusok hangszerarzenálját, (a zenészek még azt is, ahogy megszólaltatják), két virtuóz dudás, akik láthatóan jól megférnek egy színpadon. Komoly repertoárt építettek fel az évek során, a hangszerelések szellemesek, a technika virtuóz, de soha nem öncélú, olyan intenzív energiákkal támadva le a közönséget, amit még Jürgen Klopp, a gegenpressing mestere is megirigyelne. Ők ketten a népzene ihlette jazz minden színét, frazeológiai bravúrját felvonultatták – néha még játék közben is „beleírva a kottába” – ehhez láthatóan elég volt az egyik Mihály pillantása, vagy a másik felemelt szemöldöke, amit a bőgős Horváth Balázs és a dobos G. Szabó Hunor a szeansz sűrű és intenzív ritmusalapjainak megteremtői azonnal értettek. A két fúvós vezérletével játszottak könnyedén és vidáman, mint egy mulatságon, máskor meg úgy, mint mikor a táncházból a mimózák már hazamentek, és a kemény mag mulatni kezd. Hallottunk Drezdát idéző zenei versengést, mikor a legenda szerint a választófejedelem jelenlétében csapott volna össze J. S. Bach és a kortárs virtuóz csembalós, Louis Marchand, ha a francia meghallva Bach játékát még időben el nem menekül. Na, ilyesmi a mi két dudásunkkal nem fordulhat elő, ők bátran beleállnak a viadalba, ahol nem legyőzni akarják egymást, hanem a közönség örömére bebizonyítani kifogyhatatlan inspirációjukat. A három Borbély-kompozíció, a „Nemhárom álom”, a „Körbe-körbe” és a végén játszott „Erdély blues”, meg a Dresch szerzemények, a „Jókívánság”, a „Magyarózdi”, a „Neoprim” és a ráadásként hallott „Hazafelé” ezt olyan intenzív hatásfokon közvetítette, hogy ha közelebb van a Balaton, néhányan az eufória hatására biztosan megpróbálkoztak volna a vízen járással. De hogy mindenki jobban szeretett élni kifelé sétálva a Káli Fecskéből, az egészen biztosan állíthatom.
Hiszen a jazz a kreatív, szuverén emberek létezési formája, nyugalmuk és kiegyensúlyozottságuk ebből táplálkozik, akár művelik, akár hallgatják. Aki egyszer rátalált, függővé válik. Ez az egyetlen szenvedélybetegség, ami esetén még Hippokratész kései utódai sem javasolnak leszoktató terápiát. Mindenki elment Salföldre augusztus végén, aki tudta ezt, meg is telt az udvar.
Szakcsi Rádió Fesztivál – Salföld, 2024. augusztus 30.
A kiemelt képen Szakcsi Lakatos Róbert és Lukács Miklós; az alábbi fotón Dresch Mihály és Borbély Mihály. A szerző felvételei
