A Fischer Iván Operatársulat Richard Strauss: Ariadne Naxosban című „kalandos” sorsú operájával kápráztatta el a Müpa-beli közönséget, miként a beharangó ajánlásban olvashattuk: „Eredeti változat – közönségbarát köntösben”. Valójában többről van szó: nem a köntös közönségbarát, hanem az előadás, amely olyan koncepciót valósít meg, amely elementáris élmények sorával magáról a művel, sőt, magával a műfajjal kapcsolatban is új impulzusokat ad a nézőnek-hallgatónak.
Fittler Katalin
Az Ariadné Naxosban azok közé az operák közé tartozik, amelyek megismeréséhez-megszeretéséhez kalandos (némiképp rögös) úton jutottam. Richard Strauss szimfonikus költeményeinek (és A rózsalovagnak) ismeretében több színpadi előadás megtekintése után is úgy éreztem: a látványvilág áthatolhatatlan fallal akadályozza a mű értő szeretetét. Hiába az előzetes „felkészülés”, a gyakran öncélú látványelemek mindegyre elterelték a figyelmet nemcsak a cselekményről, hanem néha már-már a zenéről is. Nem sok eredménnyel járt több DVD megtekintése sem, legfeljebb a látvány-lehetőségek feltérképezéséhez jutottam gazdagabb anyaghoz. Mindazonáltal, nem voltam hajlandó azt az operabarátok által alkalmazott módszert alkalmazni, hogy hallgassam behunyt szemmel a művet (a zenei anyaggal való ismerkedésre remek lehetőséget kínálnak a hangfelvételek – amikoris a hallgató szabadon engedheti fantáziáját, képzeletbeli színpadképekkel…).
Az első nagy áttörést 2012-ben a Salzburgi Ünnepi Játékok előadása jelentette. Sven-Eric Bechtolf színpadra állításában a Stuttgartban 1912-ben bemutatott eredeti alapján készített,úgynevezett „salzburgi verzió”-val. A színművet és operát kombináló (papírforma szerint „hosszú”) programhoz szellemes „keretjáték” társult, amely terjedelmében alig befolyásolta a mű időtartamát, viszont további idősíkkal stimulálta a közönséget. Aki látta, tanúsíthatja: korántsem tűnt sem hosszúnak, sem fárasztónak. A látványvilág nem nehezítette a zenében való gyönyörködést, sőt, az értő előadásnak köszönhetően, plasztikusan érvényre jutottak a többé-kevésbé a néző-hallgató aktivitását ébren tartó idézetek. Számomra ekkor került „helyére” a mű – ez az előadás kitüntetett helyet foglal el zenei emlékeim sorában. Ilyen előzményt követően nagy érdeklődéssel vártam a Fischer Iván Operatársulat produkcióját, amelyről – korábbi tapasztalatok birtokában – biztos lehettem, hogy hasonló élményt fog jelenteni.
Fischer Iván operarendezői koncepciója 2008 óta töretlen siker-szériát eredményez (lett lényen szó Mozartról, Verdiről, Monteverdiről, Brittenről vagy Debussyről). A szcenírozott koncertek gyakorlatát folytatva, a zenekar is a színpadon foglal helyet, és aktív részese a játéknak. A beharangozott „közönségbarát” mód alatt az értendő, hogy elhagyva a Molière-színdarabot, először Az úrhatnám polgár kísérőzenéjéből összeállított, 1920 óta hangversenytermi előadásra szánt szvitet szólaltatták meg, a commedia dell’arte világát megidéző látványvilággal, majd szünet után énekesként is megismerhettük a korábban már látott vígjátéki szereplőket. Tehát, hasonlóképp a Richard Strauss-i eredeti elképzeléshez, színházi+operai élmény kettősségéhez, ezúttal is két külön világba kaptunk betekintést. Azáltal, hogy a mindvégig jelen lévő látványhoz „szöveg”, azaz vokális réteg csak a második részben járult, méginkább felerősödött a zenekari (hangszeres) zene impulzív hatása. Sőt, tovább erősítette az a különleges teljesítmény, hogy a zenekari játékosok alkalmanként odahagyva helyüket a kottatartó mögött, bejárták a színpadi tér egy részét (vegyük észre: különleges teljesítmény, hogy zenekari szólamanyag egy részét szólista-minőséggel és biztonsággal, koreografáltan szólaltatják meg!). A társrendezőként és koreográfusként meghívott Chiara D’Annának köszönhetően elementáris látványélményhez is jutottunk. Szolidan mosolygok a „szcenírozott koncert” meghatározáson, hiszen a minimális díszletnek és a frappáns jelmezeknek köszönhetően látványként is teljes értékű színpadi élmény részesei lehettünk. És érdemes felfigyelni a kellékek élménykeltő hatására; a kalapok, amelyeket a komédiázó, színészként is remeklő énekesek, és az akrobatikus ügyességű színészek a zenekari játékosok fejére raktak, azzal a tartalmi „üzenettel” is bírt, hogy a hangszeresek egyenértékűen részesei a játéknak. (Hogy mindeközben zeneileg is tökéletesen kidolgozott interpretációt produkáltak, a Budapesti Fesztiválzenekar művészeinek kiváló kvalitását bizonyítják – habár ez, az elmúlt évtizedek gyakorlatának ismeretében, evidenciának tekinthető.)
Az úrhatnám polgár szvit a vérbő komédiázással: kivételes élményt jelentett. És ez kamatozott, és hatványozott hatást ért el, amikor a második részben a „vicces” figurák megjelentek Ariadné környezetében. Mozgalmas színpad, a tenger hullámai díszlet elemei között foglaltak helyet a hangszeresek, míg az előtérben több síkon zajlottak a „cselekmények”. A Fischer Iván Operatársulat énekes-gárdájának valamennyi tagja megérdemelné, hogy megtanuljuk a nevét. Akiket a legnagyobb valószínűséggel már „tudunk”: a számos felvételről is ismerhető Emily Magee (Ariadné), és főként Anna-Lena Elbert (Zerbinetta), aki már korábban többször elkápráztatta a budapesti koncertlátogató közönséget. Amit a hangjával művel, meghaladja a technikai tudás legfelső fokát is – ráadásul mindehhez igényes színpadi játék-kultúra is társul. Nagy kérdés, hogy vajon hányan ismertek rá Scarmuccio jelmezében arra a Stuart Pattersonra, aki már korábban többször emlékezetes alakítással örvendeztette meg a Müpa-beli közönséget: az ő Bardolfja kacagtatta meg a Falstaff nézőit, és neki tapsoltunk Arnalta megszemélyesítőjeként (a Poppea megkoronázásában). Akik két éve látták A csavar fordul egyet című Britten-operát a Fischer Iván Operatársulat előadásában, régi ismerősként üdvözölhették most Andrew Staplest (Bacchus). A Metropolitan operaközvetítések rendszeres nézői tudják csak igazán értékelni, hogy ezúttal alkatilag is ideális volt az opera végén „egymásrataláló” páros: szívesen emlékszünk rájuk látványként is – és sajnálattal vettük tudomásul, hogy eltűntek a galaxist ábrázoló vetített háttérben… szívesen időztünk volna még társaságukban.
Remekelt a díszlettervező Andrea Tocchio, aki nem először vesz részt a FIO produkcióiban, és a jelmeztervező Anna Biagiotti, aki a kelmék minőségével és a telitalálatnak érzett színvilággal maximális professzionalizmusról tett tanúbizonyságot. Varázsos este volt – az ilyen előadások esetében rendkívül hasznos a koprodukciós gyakorlat: minden bizonnyal hasonló tetszést aratnak a spoletói Festival dei Due Mondi és a Vicenzai Operafesztivál közönségénél.
Fotók: Juhász Éva
