„Az élet arra késztetett, hogy jobban elgondolkozzam azon, mit jelent embernek, jó embernek lenni.” (Sonny Rollins)
1930. szeptember 7-én, egy vasárnap reggelen a 137. utcában Harlem „felsőn” született a jazz Bob Marley-ja. Walter Theodore Rollins tehát most töltötte be a 94-et, és bár légzésproblémái miatt már jó tíz éve nem lép színpadra, életműve alapján a legnagyobb élő jazz-zenészek elit klubjának a tagja. Mikor a jazz válaszúthoz érkezett a 40-es évek végén, hogy hogyan hagyja maga mögött a lassan modoros rutinná váló swinget, keleten a köldöknéző keveseket megcélzó free és az izgalmas bebop irányába indultak a kísérletezők, nyugaton meg a west coast laza profizmusa mellett döntöttek praktikusan, elvégre a szórakoztató zenész is abból élt, ha elmentek a koncertjére és megvették a lemezeit. Sonny Rollins is közzé tette jazztörténeti jelentőségű „memorandumát” a témában, a Saxophone Colossust, mely máig érvényes érveket sorakoztat fel a muzsikusoknak arról, hogy a hangszeres virtuozitás és a szórakoztatás nem zárják ki egymást.
Iván Csaba
Az életmű sikerében az egyik legfontosabb tényező – innen az első pillantásra meglepő Bob Marley párhuzam, hogy szülei a Haititól és Jamamaicától egy hajóútnyira található anno dán érdekeltségű Virgin-szigetekről érkeztek az Államokba. A határőrök a belépéskor meg is lepődtek az anyja iratait tanulmányozva a Valborg néven, mert karakterében nem tűnt tipikus skandinávnak. A bevándorlók többsége Louisianában kötött ki, magukkal hozott zenéjük hamarosan népszerű lett New Orleans kikötői zenészei között, ma pedig ott tartunk, hogy Chic Corea vezérletével a jazzelit népszerű műfajjá tette, még a Grammy-díjaknál is önálló kategória a latin jazz (és persze nincs popzenész, aki ne próbálkozott volna reggae komponálásával). Rollins a hozott anyagból dolgozik tehát, már az ikonikus albumon ott hallható a „St. Thomas”, ami remek illusztrációja annak, milyen természetességgel használja a calypso ritmusait, később is előszeretettel nyúl hagyományos latin dallamokhoz, mint a „Hold ‘Em Joe” vagy a híres-nevezetes telitalálat, a „Don’t Stop the Carnival” esetében, illetve adaptált eredetileg anyjától hallott Karib-tengeri dallamokat kompozícióiba, mint a „Duke of Iron”, a „The Everywhere Calypso” és a „Global Warming” esetében.
A Rollins család New Yorkban, az Old Harlem Mekkája közelében, a Sugar Hillen telepedett le, ami disztingvált környéknek számított, itt a gyerekek a suli után zeneiskolába jártak, koraeste hazafelé sétálva a Savoy vagy a Cotton Club előtt pedig ők sem tudták mindig megkülönböztetni a felső tízezer tagjait a gengszterektől. A kisebbik fiú, miközben a Benjamin Franklin Gimnáziumban érettségire készült, zongorázni kezdett, majd Louis Jordan inspirációjára altszaxofonra váltott, mikor pedig 1946-ban meghallotta egy klubban kamaszként, hogy játszik tenoron Coleman Hawkins, ezzel részéről a hangszerválasztás be is fejeződött. „Akkoriban minden barátom jazz-zenész szeretett volna lenni, de végül csak nekem sikerült, mert fontos a környezet és a genetika is, de szerintem azért a született adottság a döntő”. Valószínű, hogy nagyapjától örökölhette muzikalitását, mert apja ugyan szeretett neki anekdotázni klarinétjátékáról, de soha nem vette kezébe a hangszert. A nagypapa viszont– az ő apja élete végéig Haitin praktizáló orvos volt – gyakran muzsikált St. Croix-ban. A családi legenda szerint Sonny külsőre jóvágású nagyapjára hasonlított, aki sikeres zenész és énekes volt, de természetére nézve nem, mert a szóbeszéd szerint igazi lothario volt, így hívták azokat arrafelé, akik jó fellépésüknek köszönhetően bárkit el tudtak csábítani, de nem a hűség volt az erősségük.
A szvámi tanácsa
Sonny – mindig a legkisebb fiú kapta errefelé ezt a becenevet – a középiskolás évei alatt már olyan később nagy nevet szerzett jazzalkimistákkal játszott egy zenekarban laboránsként, mint Jackie McLean, Kenny Drew és Art Taylor. Az érettségi után egy évvel már stúdióban ült, a bebop énekes, Babs Gonzales hívta meg 1949 elején készített felvételeihez session-zenésznek, ami után az ottani hangszerelő, a harsonás JJ Johnson rögtön elvitte saját lemezére, ettől kezdve a harlemi csillagvizsgálók teleszkópjai követték minden lépését. Bérlete lett a bop laboratóriumaiba, korai inasévei után a zongorista Bud Powell, a trombitás Miles Davis, Clifford Brown és Fats Navarro, meg a dobos Roy Haynes és Max Roach mesterkurzusait látogatta.
De nem véletlenül megy majd a 60-as évek elején Indiába a jóga hindu gyökereit tanulmányozni, mert előbb letartóztatták fegyveres rablás miatt, aztán a feltételes szabadlábra helyezés előírásainak megszegése miatt ismét hónapokat börtönben töltött. A jazz-zenészeknek nem jutott mindig elég ideje az ájtatos nővérek elveit tanulmányozni – ezért nála például heroint találtak. Még az is felmerült benne, ami az alkotóművészek tipikus rögeszméje, hogy ha leáll vele, elveszti teremtő energiáit, de aztán a lexingtoni központ terápiája mellett döntött. Az bizonyult azonban a leghatékonyabb gyógymódnak, hogy legalább az ora et labora egyik elemét komolyan vette – belevetette magát a munkába. 1951 és 1953 között a Modern Jazz Quartettel, Charlie Parkerrel és Thelonious Monkkal készített felvételeket. Miközben párhuzamosan beltag volt a Clifford Brown – Max Roach formációban, a Miles Davis kvintetttel akkoriban rögzítették az azóta méltán a standardok közé került „Oleo”, „Airegin” és „Doxy” című kompozícióit, Ekkor ragadt rá „Newk” becenév, mint Miles önéletrajzából tudjuk, mert úgy nézett ki, mint a Brooklyn Dodgers dobója, Don Newcombe. Egyszer egy taxissal hosszan elemezgette is, mitől különleges a dobása. Volt humora. Nem véletlen, hogy ha képletesen Rollins mellé szegődünk, mindig a jazzdzsungel legizgalmasabb sűrűjében találjuk magunkat. Fontos mérföldkőhöz érkezett, mikor a lemezcégek bíztatására saját nevén leaderként adott ki albumokat. Ezek kimondottan jól fogytak, a Blue Note és a Riverside mellett a Los Angeles-i Contemporary nem véletlenül látott benne fantáziát.Mikor Indiában egy swaminak megemlítette, hogy neki „nehéz leülni és meditálni csendben, miközben semmi nem történik”, olyan választ kapott, amit egész pályafutása során szem előtt tartott: „Sonny, amikor te játszol, az a meditáció egy formája.” Ilyen okos emberek a swamik.
Kolosszális
A Prestige Records finanszírozta meg, hogy Rollins vezérletével a zongorista Tommy Flanagan, a bőgős Doug Watkins és az örök szövetséges Max Roach 1956. június 22-én bevonuljon Rudy Van Gelder legendás stúdiójába, és felvételeket rögzítsenek egy új albumhoz. Persze azt ők se tudhatták, hogy ez a lemez külön fejezet lesz minden magára valamit is adó jazztörténetben. Feltételezve, hogy közben a háttérben szól az album, az olvasó a rendhagyó hangoskönyvnek köszönhetően a zene exkluzivitását, a sajátos szellemiséget és játékmódot is érzékelheti. A Saxophone Colossust bevallottan azért készítette Rollins, mert az embereket boldognak akarta látni, és úgy gondolta, hogy a zenéjükkel el tudják érni, hogy jól érezzék magukat. A muzsikusok pedig hittek abban, hogy a tékozló fiúk és lányok, a közönség visszatér, ha ezt az új jazzt meghallja. Miben állt az újdonsága? Maga volt a Hudson, hallható benne egyéni módon a jazzhistória flórája és faunája virtuóz, precíz és roppant invenciózus játékkal prezentálva, kiegészülve egy erős latin karakterrel, ahol a karibi feeling minden intonációban jelen van. A Billboard 57 áprilisában már megjövendölte, hogy „Rollins fel fogja ébreszti a muzsikusokat”.
Kilépett a jazz komfortzónájából, mikor a legismertebb kalipszó tánc a „Hold Him Joe” dallamára építkezett a „St. Thomas” komponálásakor, ráadásul variációk során gyakran nem a dallamra, hanem a ritmikus minta ismétlésére koncentráltak bravúros staccatót teremtve, de a „Strode Rode” már egy gyors bebop, a „Moritat” pedig a Kurt Weill-féle Mack the Knife jazzadaptációja, a „Blue 7” pedig sokak szerint a mérnöki precizitással megtervezett bluesszóló prototípusa.
Ralph J. Gleason a lényegre tapintott DownBeatben: „Ez az album a válasz arra a vádra, hogy a New York-i hard-swingerek munkáiból hiányzik a kellem és szépség, itt minden Rollins finomságát, szépség iránti fogékonyságát és pompás humorérzékét tanúsítja. Mindez azzal a kompromisszummentes swingeléssel, amely őt mindig is jellemezte.” 2017-ben a Saxophone Colossus – mint művészi szempontból rendkívüli jelentőségű alkotás – bekerült az amerikai Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Hangfelvételek Nyilvántartásába.
(A szöveg Iván Csaba kollégánk készülő, terjedelmesebb Sonny Rollins portréjának részlete – a teljes írás várhatóan 2025 elején jelenik meg a Gramofon nyomtatott folyóiratban. A fotókat a Gramofon archívumából válogattuk)
