Új lemezének anyagául Beatrice Rana Chopin b-moll szonátáját és Beethoven Hammerklavier szonátáját választotta. A kapcsolatot a b-moll és B-dúr hangnemek közti kapcsolat adja. S az is, hogy két fajsúlyos, nagyon jelentős műről van szó, melyek keletkezését ugyan tizennyolc év választja el egymástól, ráadásul olyan tizennyolc év, melynek során nagy és alapvető változások sora zajlott le az európai zene területén, ám bemutatójuk ideje azonos. Beethoven hatalmas művének első ismert előadására éppen abban az esztendőben került sor, amikor Chopin alkotása keletkezett: 1836-ban. Maga Liszt játszott.
Zay Balázs
A fiatal olasz zongoraművésznő korosztályának azon tagjai közé tartozik, akik hírneve megalapozott. Népszerűségének jogos volta nemigen kérdőjelezhető meg. Ez a lemez is azt mutatja, hogy előadásmódja részben nagyon alternatív, részben azonban hagyományos.
Kezdjük a Chopin-művel, melynek kezdete nemcsak nagyon jellegzetes, hanem nagyon kis időtartamom belül sok és nem könnyű döntést, illetve megoldást kíván az előadótól. Nem lehet csak úgy ímmel-ámmal építkezni, a kezdetet és a hamarosan rákövetkező folytatást a szokottnál jobban meg kell rajzolni, fel kell építeni. Ashkenazynak kivételesen sikerült a bevezető hangokat követő új rész meglepő gyorsításával váratlan hatást kelteni, egyúttal remek felépítést megvalósítani. Ezzel nem állatom, hogy ez a legjobb értelmezés, hiszen – mint minden nagy műnek – ennek is sokféle legitim értelmezése és megjelenési formája van, ugyanakkor nagyon karakteres és mindenképp kiemelésre méltó. Rana interpretációja egészen más. Nagyon lírai, elmélyült, mintha csak elmélázna Chopin hangjai mellett, s – Ashkenazy összeszedettségével és koncentrált formaadásával éppen ellenkező módon – nem is törekedne tudatos felépítésre. És az az érdekes, hogy mindemellett szó sincs szétesésről vagy összeszedettségnek hiányáról, hanem valamilyen egészen más kvalitás megvalósulása történik. Kicsit mintha csehovi volna ez a Chopin-értelmezés, kellemesen telik az idő, a figyelem részben a műre irányul, részben pedig csak úgy lebeg. A Gyászinduló kapcsán különösen kiviláglik, hogy Rana nem törekszik a bevett megszólaltatási módok követésére, hanem a maga egyéni módján közelíti meg az alkotást.
A Hammerklavier szonáta olvasata még szokatlanabb, bár a Chopin-mű előadása megelőlegezte ennek hangulatát, vagy legalábbis erős izgalmat ébresztett abban a tekintetben, hogy milyen is lesz majd. A szonáta az egyik legnehezebben megragadható alkotás. Míg sok esetben keresi az ember az ideális interpretációt, azért némi elképzelés lebeg előtte annak megközelítő formáit tekintve, ám – nálam legalábbis – a Hammerklavier szonátát illetően még a megközelítő formákban sem vagyok biztos, azzal együtt természetesen. hogy sok kiváló előadást ismerek. Ám valahogy mindig az az érzés kerekedik felül, hogy milyen is lenne vajon az igazán ideális.
Amint megszólal a mű Rana előadásában, tiszta lesz a kép. Ez alapvetően nyilván nem lírai, hanem nagyszabású, heroikus alkotás. Rana nem igazán ilyennek tekinti, hanem saját stílusánál maradva adja elő. Nincs benne az akár Fischer Annie, akár Tatjána Nyikolajeva – hogy női előadókat említsünk – interpretációiban rejlő erő, sem Ashkenazy vagy Pollini kimért, ízléses erőteljesége. Nem Michelangelo, nem Leonardo, inkább Fra Angelico. Ugyanakkor, mivel – nem a korábban divatos módon korstílusra vonatkozóan, hanem az előadó személyiségét illetően – autentikus megközelítésről van szó, a mű alapkerekterétől alapvetően mégiscsak eltérő megközelítés teljességgel magalapozott és hiteles. Ebben az értelemben véve hagyományos.
Rana megtartja a kontrasztokat, azaz vannak erőteljesebben megszólaltatott részek, sőt, például a Beethoven-interpretáció terén kiemelkedő pozíciót elfoglaló Alfred Brendellel összevetve abszolút nem kevés, mégis: az összkép, az abszolút jellemző a nagyon lírai, elgondolkodó, szubtilis érzelmeknek teret engedő megszólaltatás. halkabb, csilingelő hangok. És mindez teljes mértéktartással, minden túlzás nélkül.
Vajon Beethoven hogyan képzelte a Große Sonate für das Hammerklavier előadását? nem tudhatjuk. Még a hangzást illetően sem lehetünk biztosak semmiben, hiszen a korabeli fortepianók ugyan tanulmányozhatók, de egyrészt más a mai ember külső és belső hangzás-, illetve hallásvilága, továbbá erre a műre vonatkozóan különösképpen igaz, hogy a kompozíció túlmegy a korabeli hangszerek nyújtotta kereteken – ami nem jelenti azt, hogy ne volna adekvát egy ilyen előadás, de kimerítő nem lehet. Kimerítő persze más előadás sem lehet, de dimenziók tekintetében a hangszer későbbi fejlődése mindenképpen kiterjesztette a hatalmas darab megszólaltatási lehetőségeinek terét.
A mű legkiemelkedőbb elődásai Backhaushoz, Gilelszhez, Ashkenazyhoz, Pollinihez köthetők. Ranáé színvonalát tekintve közel áll a körhöz. Az ő előadása nem a dinamika abszolút mértéke, hanem a dinamika érzékelhető jellege miatt túnik inkább alternatívnak. Hiteles előadás, melyben a nehezen megközelíthető mű az előadó személyiségének megfelelően, annak értékeivel átitatva jelenik meg.
(Chopin és Beethoven művei, Beatrice Rana – zongora. Warner Classics, katalógusszám: 5419789765)
