Különleges műfaj a kamarazenekar: egyrészt kamarazenélő muzsikusok nagy létszámú csoportja, másrészt olyan kihívást vállaló együttes, amely – kisegítők, alkalmi partnerek közreműködésével – zenekari kompozíciók megszólaltatására is vállalkozik. És természetesen örömmel invitál meg rangos művészeket, akik szólistaként társulnak. Maxim Rysanov brácsaművész és a Budapesti Vonósok (koncertmester: Pilz János) hangversenyén jártunk.
Fittler Katalin
Érdekesnek, egyszersmind izgalmasnak tűnt már a Schubert és Mendelssohn műveket ígérő műsor is. Az szinte bevett gyakorlatnak számít, hogy eredetileg vonósnégyesre (vagy oktettre) komponált műveket nagyobb létszámú együttes szólaltat meg. Ilyenkor gyakran „csak” arról van szó, hogy egy-egy szólamra több játékos jut, tehát mintegy maguk a fellépők gondoskodnak arról, hogy a megszólaló hangzás arányos legyen. Máskor a gyakorlatban bevált új „szereposztás” akár kiadásra is kerülhet, átiratkészítőként nevesítve azt a művészt, aki a gyakorlatban is vizsgáztatta a nagyobb apparátust foglalkoztató verziót.
Ezen az esten a nyitószámként szereplő Schubert Quartettsatz (D.703) és a második rész programját adó Mendelssohn Oktett egyaránt a 17 előadó tolmácsolásában szólalt meg – olyan természetességgel, mint ha eredetileg is kamaraegyüttesre készültek volna. Az igazi meglepetést Schubert „Arpeggione” szonátája jelentette. A rövid életű divatos hangszerre szánt alkalmi kompozíció brácsások és gordonkások számára egyaránt hatásos (és megbízhatóan nagy közönségsikerre számító) koncertdarab – zongorista-partnerrel. Ezúttal a Budapesti Vonósok társultak Maxim Rysanovhoz – ily módon az ismert-kedvelt kompozíció jelentős újdonság-többletet is adott. (Amennyiben van előzménye ennek a hangszerelt változatnak, illő lett volna feltüntetni az átiratkészítő/hangszerelő nevét. Ha pedig netán saját erőből létrehozott kísérlet, akkor ezt az információt is érdemes lett volna megosztani a közönséggel.)
A Budapesti Vonósok Kamarazenekar 1977-ben adta első koncertjét. Azóta jelentős mértékben cserélődött az előadógárda (miként egy régi-rendszeres koncertlátogató megjegyezte, mindössze két alapító tagot tudott felfedezni az együttesben), és az sem ritka, hogy alkalmi vendég-közreműködőket (más együttesből ismerős arcokat) is felfedezünk soraikban. Így történt ezen az esten is: a koncertmester Pilz János remek kamarapartnerre számíthatott a II. hegedű szólamvezetője, a hasonlóképp jelentős vonószenekari múlttal rendelkező Berentés Zsuzsa személyében. Ami változatlan az idők folyamán: az egymásra-figyelő zenélés, a művekről való azonos elképzelés megvalósítása. Úgy tűnik, a próbafolyamat során határozott koncepció alakult ki, amelynek hangzó életre keltése közös feladat.
A nyitószám esetében éreztük ezt az egységes elképzelést a legerősebben; itt ugyanis némiképp meglepő hangzás tanúi lehettünk. Schubert vonósnégyes-tételében a dinamikai skála terjedelme okozta a meglepetést: a mintegy szalon-légkörű muzsikálás a – talán a nagyobb tér által inspirált – hangerőt fokozásokban jelentősen megnövelte, néha a kiegyensúlyozott („klasszikus”) széphangzás rovására, némiképp bántó éles tónussal. A tétel társalgási tónusa ezáltal deklamáltabb, indulatosabb lett – e személyesség által megszólítva, fokozott figyelmet váltva ki a hallgatóságból.
A legjobban várt zenei élmény az Arpeggione-szonátához fűződött – és valóban emlékezetes interpretációt hallhattunk. Az álló szólistát ”körülülő” muzsikusokkal korántsem lehetett egyszerű kontaktust teremteni – de ez a többlet-feladat sem akadályozta Rysanovot abban, hogy – mondhatni – szólamának többdimenziós hangképével emlékezetes perceket szerezzen. Szívhezszóló volt Schubert zenéje, és az ihletett légkörben talán maguk az előadók is a technikai problémákról már-már megfeledkezve (azokat a felkészülés során megoldva), a kifejezésre koncentráltak. És, lévén vonósjátékosok, remélhetőleg éltek a lehetőséggel, hogy minél többet megőrizzenek emlékezetükben Rysanov játékának különlegességéből. A lassú tételben a sokáig kitartott hang ezúttal az „isteni hosszúság” megjelenítése volt. Mert minden pillanatban élt ez a hang, korábbi életének tapasztalataival, és az elképzelt-megvalósított folytatás reményével.
A némi fellélegzést és erőgyűjtést jelentő szünet után komoly erőpróbát jelentett Mendelssohn Oktettje (a hegedűsök és brácsások ezúttal állva játszottak). A fáradás apró jeleként észlelhettük, hogy a lassú tétel inkább abbamaradt, semmint hogy befejeződött volna. Talán már lelkileg készültek a tündér-scherzóra, ami a nagyobb létszámú együttes megszólaltatásában fokozottan kényes feladat. Varázslatos világot hoztak létre, akkor is, ha némely kobold pillanatokra túlságosan is felszabadult. Kétségkívül a legerőteljesebb váltás a zárótétel előtt van, amikoris vissza kell térni a valóságba, a polifon szerkesztés komoly-fegyelmezett világába. Nem kétséges: nehéz kiszabadulni az álom-világból, annál is inkább, mivel ismét (csak épp intellektuálisan) sziporkázó gyors tételről van szó. A műsor végén nem véletlenül éppen ezt a tételt ismételték meg, a hosszas-lelkes tetszésnyilvánítás alatt erőt gyűjtve a koncentráláshoz. Ez a ráadás méltó befejezése lett az élménydús estnek.
Zeneakadémia, Solti terem, 2024. október 19.
A kiemelt képen Maxim Rysanov brácsaművész, forrás: OnlyStage
