A szabályszegések prófétája mindig a járatlan utak specialistája volt, kalandtúrái során az emberi hang határait feszegette, és végül az éneklés paradigmáját változtatta meg. Új szócikket kellett írni miatta az enciklopédiákba a jazzvokál szócikkhez. A rendhagyó portré második része következik.
Iván Csaba
De kell tennünk egy kitérőt, mert írt egy dalt, ami csaknem maga alá temette. A világon ma is mindenütt erről ismerik, minden kereső első találata lesz, kérik a koncerteken még úgy is, hogy harminc éve a komplett dalt soha nem adta elő. Eredetileg egy harmatos filmbe írta, a Cocktail már rég nincs a „bármiért érdemes megnézni” filmek listáján, de a dal még ma is tarol. Az lett a sorsa, mint a csúcsra járatott slágerpropaganda-gépezet minden áldozatának – mára szélsőségesen megosztja a közönséget. Ártatlanul, hiszen pont azt tudta, amire megalkotta: fülbemászó, jól megkomponált és szellemesen hangszerelt.
A Don’t worry, be happy epizód
Az egyik ösvény vezette ide, amin a keresés periódusában elindult. Kedvelte a rock eredetiségét, a jól megírt dalokat, az egyediség az, amit a mai zenékből leginkább hiányol. „Janis Joplin, Jimi Hendrix, a Cream és a Led Zeppelin karakteres előadók, remek csapatok. A 60-as évek gyereke vagyok, ezeket az izgalmas zenéket hallgattam”. A Blind Faith volt a kedvenc lemeze (Clapton, Winwood, Grech és Baker hasonló nevű kultikus formációjának egyetlen albuma). A ’82-es lemezére felkerült Van Morrison opus, a Moondance feldolgozásával pedig azt is világossá tette, mikor érdemes a régi dalokhoz hozzányúlni bárkinek. Ha az interpretátor hozzátesz az eredetihez. Furcsa mód a jazz volt az utolsó zene, amivel foglalkozni kezdett a 70-es évek elején. „Azt hiszem, legjobban a rock és a klasszikus zene hatott rám”. A komoly és könnyű műfajok közti felefedezőutak jegyében készített Simple Pleasures-ra, a negyedik stúdióalbumra került fel Don’t worry, amit 1988-ban adott ki a Manhattan Records. Kalapemelésnek tekinthetnénk ezt részéről a ’60-as évek zenéi előtt, ha lett volna kalapja.
Egyszerre a legendák földjén találja magát, aki a dal keletkezésének igaz történetét kutatja. Az egyik verzió állítja, hogy egy nap New Yorkban kezébe nyomtak egy kártyát az utcán, és megtetszett neki a „Don’t worry, be happy” lazasága, rögtönzött rá egy dallamot, ami aztán elraktározódott a hippokampuszában. A másik változat szerint 1988-ban a Tuck & Patti jazzduó San Franciscó-i lakásán látott plakát ihlette meg. Ami biztos, hogy a mondatot az akkoriban a hippik körében felettébb népszerű indiai spirituális mesternek, Meher Babának tulajdonították. A másik dolog, amire több szem- és fültanú is van, hogy a stúdiókban, a lemezfelvételek szüneteiben McFerrin többször csiszolgatta hol a reggae felé navigálva, hol meg a capellával megvadítva. A többi már a slágertörténetet megíró szerzőkre tartozik.
A „Don’t Worry, Be Happy”-vel egész más irányba indulhatott volna a hajó, ha nem McFerrin a kapitány. Mások életük végéig énekelték volna a fellépéseiken, de ő hamarosan úgy döntött, hogy többé nem adja elő a teljes dalt koncerten. „Utoljára 1988 novemberében szerepelt, mert fontosabbá vált nekem, hogy az emberek lássák a többi arcomat is. Persze néha belecsempészem a témát egy improvizációba. Csak utaltam rá, így a közönség úgy is hallotta, hogy el sem énekeltem”.
A névjegyen ez áll: circlesongs
Csíkszentmihályi Mihály professzor alkotta meg flow fogalmát, mikor rájött, mitől érzi magát boldognak egy ember. „Ha valaki rendkívüli újdonságot teremt, az olyan intenzív koncentrációt igényel tőle, hogy megszűnik számára a világ. Elfeledkezik az otthoni problémákról, még az éhségről, és szomjúságról is. Ez a felszabadult lebegés a boldogság”. Jól megértették volna egymást McFerrinnel, aki a 2023-as a Grammy életműdíjat valójában ezért kapta, mert képes a flow örömét a koncertjein az emberekkel megosztani. Praktizáló zenegyógyász, aki kiosztja a receptre felírt dalokat a koncertterápia közönségének a sorok közt sétálva, vagy épp együtt elénekelve velük. „A zenének hihetetlen ereje van, hat a gondolkodásodra, meggyógyítja a testet.” Aki járt a szakkarai lépcsős piramisnál, hallott a hangok és a rezgések az emberi testre gyakorolt különleges hatásáról. De Epidauroszban, az ókori görög wellness-központban épített színház tervezői is tudták, az emberi test gyógyításában a tökéletes akusztikának mi a szerepe. 2009-ben Daniel Levitin zenetudóssal együtt (aki a This Is Your Brain on Music című könyve szerzője) ezért lett narrátora McFerrin a The Music Instinct: Science & Song című dokumentumfilmnek, hogy azt a csodát megmutassák az embereknek, hogyan reagál az agyunk a zenére.
Bobby McFerrinnek ehhez a módszerhez rendelkezésére áll négyoktávos hangterjedelme, egyedülálló énektechnikai arzenálja (a scattől a többszólamú felhangos éneklésen át az arpeggióig). Egyedi one-man-band énekhangra, kórusra, meg – ha olyan kedve van – még cselesztára is. Imitál fúvóshangszereket, használ „vokális ritmushangszereket” (mint a lélegzetvétel és a testen dobolás). Új fogalmakra van szükség, hogy az általa művelt zenélést le tudjuk írni: ő egy multiinstrumentalista vokális improvizátor. Számára minden műfaj izgalmas, legyen az afrikai, indiai és közel-keleti vagy akár a bluegrass, ha spontán vokális improvizációként interpretálható, és az embereknek örömet szerez az eléneklése. A szertartás alapja tehát a virtuóz énektechnika, ami végtelenül egyszerűnek tűnik, de árulkodó, hogy máig nem bukkant fel egyetlen igazán autentikus követője sem. Pedig a kulcsszó nem a virtuozitás a számára, hanem a természetesség. „Nem fellépő vagyok a színpadon. Úgy énekelek, mint otthon a konyhában, ha jó kedvem van. Próbálom rávenni az embereket is, hogy ők is olyan felszabadultan tegyék ezt, mint mikor a buszmegállóban vagy a fürdőkádban dudorásznak.”
A köréneklés valójában Jarrett módszerének továbbfejlesztése. Meggyőzi a közönséget, hogy mindenkiben ott a tehetség a flowra, az énekléssel aktív részese lehet bárki a felszabadultság kollektív megélésének. A színpadot a humor és a kalandok helyszínévé varázsolja ennek jegyében. Mentorként önbizalmat ad, dalokat alkot a hallgatók nevére, kórusként vezényeli őket, utánozza a tornádó hangját vagy a csámcsogásét, megmutatja, mi a különbség egy boszorkány és egy madárijesztő éneke között. Nem csoda, hogy mindenki bátor improvizatőrré válik mellette, reagálnak az elhangzó dallamokra, bármikor bedobhat valaki egy bebop szólót a közösbe, de pillanatokon belül zengő korálkórus tagjává válhat, hiszen a köréneklés az életöröm kollektív szertartása az önbizalom jegyében.
A tíz Grammy nem változtatta meg. Semmilyen irányzat vagy műfaj nem élvez nála elsőbbséget. Egyetlen dologhoz hűséges évtizedek óta. Ennek köszönheti a hitelességét, ezért gondolunk vissza örömmel arra, mikor hallhattuk, és ezért vagyunk neki hálásak, ha együtt énekelhettünk vele. Chic Corea árulta el egyszer a rejtély titkát: „Bobby McFerrin maga a zene.”
