A brit jazztörténet egyik legnagyobb alakjának oly sokrétű az életműve, hogy azt néhány szóban szinte lehetetlen összefoglalni. Ha mégis egyetlen mondatba kellene sűríteni történeti jelentőségét, azt mondhatnánk, neki sikerült, talán mindenkinél jobban, Gerry Mulligan, Pepper Adams, Jimmy Giuffre és még néhány zenei nagyság nyomán modern jazzhangszert varázsolni a baritonszaxofonból.
Máté J. György
A baritonszaxofonnal középiskolás korában ismerkedett meg Surman, aki tizenhét évesen kapta első jelentős zenekari megbízatását a pianista/zenekarvezető Mike Westbrooktól. Ezután még hét évig dolgoztak együtt különböző felállásokban. Ezt dokumentálja a Mike Westbrook Concert Band 1968-as Release című Deram-albuma (mely e sorok írójának különösen kedves, hiszen első „nyugaton” vásárolt hanglemeze volt).
A korai Surmant ugyan sokan a brit free irányzat egyik kulcsemberének tartják, azonban igazság szerint sokféle felállásban és stílusban érett vezető zenésszé: Westbrook mellett Humphrey Lyttleton nagyzenekarában és a Ronnie Scott’s Octetben is játszott; majd Maynard Ferguson, Graham Collier és Mike Gibbs együttesei következtek. Bluest adott elő Alexis Korner oldalán; de a korai fusionből se maradt ki: John McLaughlin Extrapolation című lemezén (1969) ő volt a szaxofonos szólista. Megint egészen más stiláris közegbe került, amikor alkalmilag fellépett a dél-afrikai eredetű, Chris McGregor vezette Brotherhood of Breath zenekarral. S még ugyanekkor, a ’60-as évek végén megalakította saját kísérletező trióját a bőgős Barre Phillipsszel és a dobos Stu Martinnal. Ezt egy még eredetibb trió követte 1973-ban, az S.O.S, három szaxofonos (Skidmore, Osborne, Surman) részvételével, illetve a nemzetközi Mumps, egy kvartett Albert Mangelsdorff harsonással.
Az utóbbi negyvenöt évben Surman neve összeforrt a müncheni ECM céggel, ahol a ’70-es évek végétől ad ki lemezeket. Szintén változatos felállásokban. Több albumát szólóban készítette el. Ezeken baritonszaxofonon, szopránszaxofonon, basszusklarinéton és szintetizátorokon játszik. Tomasz Stańko felfogásához hasonlóan, aki utolsó pályaszakaszában ugyancsak az ECM-nél adott ki lemezeket, a müncheni Surman-albumokon szintén javarészt melodikus, gyakran introvertált, illetve népzenei motivikákra komponált szerzeményeket hallhatunk.
John Surman friss lemezén is inkább a hangszeregyüttes, mintsem az általános szerzői-előadói elképzelések jelenti az újdonságot. A lemezcím (Kimondatlan szavak) értelmezése alighanem a sessionön résztvevő zenészek azonnali összehangoltságára utal. Egy ilyen közösségben feleslegesek a szavak – mindenki pontosan tudja, mi a feladata a hangszerével. A zenei intuícióknak itt elsőbbségük van a szóbeli utasításokkal és megállapodásokkal szemben. Maga Surman úgy nyilatkozott, hogy új kompozícióit valamiféle közös cél víziójával hozta létre, ugyanakkor kiválasztott zenésztársainak szabadságot is engedélyezett, hogy a maguk egyéni elképzelései szerint adják elő a megálmodott anyagot. Vagyis megkomponáltság és improvizáció, szerzői szándék és előadói szabadság egyensúlya valósult meg a Words Unspokenen. A baritonszaxofonos példás szerénységgel teszi hozzá: a stúdióban hamar felismerte, hogy az egyes felvételeket nem annyira az ő zenei ötletei, sokkal inkább az együttes tagjainak fantáziája juttatta célba.
A mostani Surman-kvartettnek csak egy tagja, a vibrafonos-marimbás Rob Waring (Surmanhez hasonlóan oslói lakos) számít kipróbált kollégának: ő már hallható volt a szaxofonos Invisible Threads című triólemezén (2017), melyet bizonyos szempontból a jelen CD előzményének is tekinthetünk. Az angol gitáros Rob Luft és a norvég dobos Thomas Strønen most szerepel először a jazz-doyen zenekarában. Ám ez nem több történeti adatnál; a kvartett – a címnek megfelelően – úgy működik, mintha hosszú évek óta dolgozna együtt nap mint nap. Ezt már a nyitó Pebble Dance is bizonyítja, mely Waring bravúrdarabjának indul, hogy aztán Surman orkánszerű, a szaxofonos korai lemezeit idéző szopránszólójába torkolljon. Az 5/4-es tempójú számban Luft ambient játékát és Strønen finom seprűzését is érdemes alaposabban megfigyelni.
A fentebb már említett kontemplatív szerzeményeket leginkább a címadó darab képviseli a lemezen, míg a „népies” vonal az Onich Ceilidhhez köthető. Sok éve tudjuk, hogy Surman nemcsak bariton- és szopránszaxofonon, hanem basszusklarinéton is mesterien játszik. Ráadásul e hangszer, mely orkesztrális környezetben, például szimfonikus költeményekben legtöbbször veszélyt vagy balszerencsés sorsfordulatot van hivatva érzékeltetni, már szinte divatosnak mondható a jazzben – mind gyakrabban tűnik fel a szaxofonokat helyettesítendő. Lemezünkön a Belay That vagy a Hawksmoor című szerzeményben kap főszerepet a kecses fekete-ezüst hangszer. Röviden összefoglalva a hallottakat kijelenthető, a nyolcvanadik évébe lépett brit muzsikus ma is változatos, igényes és artisztikus kamarajazzt játszik. Az ECM gazdag jazzkatalógusa sokat szegényedne lemezei nélkül.
(John Surman: Words Unspoken; ECM, 2024)
