Könnyű lesz a monográfus dolga, aki a Vujicsics Együttes történetének feldolgozására a koordinátarendszer idő-tengelyéből kiindulva vállalkozik. Annál reménytelenebb feladatnak tűnik koncertprogamjaik rekonstruálása, ugyanis nem számíthat szorgos kutatómunkával összekeresgélt nyomtatott műsorokra – kizárólag a rögzített hangfelvételek alapján tájékozódhat. Voltaképp érthető ez a gyakorlat, hiszen a népszerű könnyűzenei rendezvényekhez hasonlóan, az ő koncertjeikre sem a „műsor” miatt tódul a közönség, hanem „Vujicsicsékat hallgatni”.
Fittler Katalin
Az 1974-ben alakult, Vujicsics Tihamér nevét 1975-ben felvevő együttes több szempontból is különleges színfoltja a 20-21. századi magyar előadóművészet-történetnek. Miközben anekdoták sokasága születik a turnézó kamaraegyüttesekről, amelyeknek tagjai látni is alig bírják egymást, ennek a klasszikus zenei képzettségű muzsikusokból alakult népzenei együttesnek (amely eredményesen portyázik a világzene területén is) az összeállítása alig változott a fél évszázad során. Példájuk alapján érdemes a zenének nemcsak a „varázshatalmáról” elmélkedni, hanem a lélekfrissítő erejéről is! Öt évtized, amelynek hangzó dokumentumait 1981-től negyed század alatt kiadott 11 önálló lemez örökítette meg, és a nehezen feltérképezhető mennyiségű további hangkép válogatásalbumokon. S akkor még hol vannak az alkalmi szereplések, filmekben, színházi produkciókban és rádiójátékokban…
Érdemes odafigyelni a Wikipédia szócikkének első mondatára: „A Vujicsics Együttes a magyarországi délszláv nemzetiségek (elsősorban a szerbek és horvátok) népzenei hagyományait ápoló zenekar, mely 1974-ben alakult Pomázon. Tehát, a hagyományokkal kapcsolatosan nem az „őrzésre” vállalkoztak, ami valójában többféleképp értelmezhető tevékenység, hanem az „ápolásra”, vagyis művészi életminőségének javítására. És ha ez egymagában nem lenne figyelemreméltó specifikum, rögtön hozzátehető: szellemiségük, zeneiségük inspiráló hatása is egyedülálló. Az alapító tagok egyikének, Eredics Kálmánnak a fiai – miután belekóstoltak ebbe a sajátos kamarazenélésbe – maguk is létrehoztak „hasonló”, saját profillal rendelkező együttest, a Söndörgőt. És a zenei családfa újabb hajtásaként – immár kevésbé családi vállalkozásként – létrejött a ViGaD (az alapító három fiatal népzenész keresztnevének kezdőbetűiből alkotott mozaikszóként – a Vi Eredics Gábor fiára, Vincére utal).
Magától értetődő, hogy az 50. évforduló évében megnő a fellépéseik száma – ezek sorában megkülönböztetett figyelmet érdemelt a fővárosi jubileumi est, október 29-én. Örömmel lehetett nyugtázni a rajongók életkorának széles skáláját. Voltak, akik megalakulásuk óta figyelemmel követték munkásságukat (vagy közvetlenebbül: akik a rajongótábor kemény magját alkotják), ám korántsem ők alkották a hallgatóság többségét. És amikor felcsendült a muzsika, eluralkodott a teremben a „jelenidő”: működött az a bizonyos „bioáram”, amely közösséggé formálja a közönséget (egy betű eltérés, jelentésében mégis micsoda különbség!). Nemcsak a korosztály-különbségek tűntek el, hanem voltaképp az időérzék is megszűnt: az élmények befogadásában a hallgatóság hasonlóképp fáradhatatlannak bizonyult, mint a zenélésben az előadók, akik nagynevű meglepetés-vendégekkel is kedveskedtek, és természetesen színpadra hívták a Söndörgőt is.
A műsorban – amelyről folyamatosan, a felkonferálások sorozatából értesülhettünk – természetesen helyet kapott Vujicsics Tihamér gyűjtése csakúgy, mint Bartók Béláé vagy Martin Györgyé (ki-ki örülhetett a számára ismerős neveknek). Megvilágosodott a program előre megadott címe is: „Kitekintés” – motivikus zene a 21. században. Megint egy sajátos „idő-játék”, amennyiben hangsúly került arra, hogy a népzene (a maga történelmi életkorával, ködbevesző kezdeteivel) polgárjoggal rendelkezik napjaink zenéjében is (ha úgy tetszik, bizonyos szempontból „kortárs” – a meghatározás mindenfajta pejoratív felhangja nélkül). És letagadhatatlan a vérbeli népzenészek klasszikus zenei képzettsége, amennyiben ilyen ünnepi rendezvényen sem átallottak „ütempárokról” beszélni – bármiféle didaktikus szempont mellőzésével tudatos/analitikus zenehallgatásra késztetve a hallgatóságot.
„Várakozásunkban nem csalódtunk” – ez a közhelyes meghatározás maximális pozitív töltéssel mondható el arról a koncertről, éspedig azért, mert közös élménye-tapasztalata volt valamennyi résztvevőnek. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége némi irigykedéssel gondolhatott az erdélyi zenebarátokra, akik a fél évszázados együttes novemberi körútján hasonló élményeknek lehetnek részesei. De a közeljövő további örömöket is ígér: a pécsi és a pomázi évzáró jubileumi koncertek után január elején Budapesten kerül sor jubileumi év zárására, a Zeneakadémián. És akkor már nincs más tennivaló, mint figyelni: megörökítésre kerül-e hagyományos hanghordozón akár csak egy CD terjedelmű válogatás – és korántsem csupán a következő kerek számú évfordulót várni.
(Vujicsics 50 – „Kitekintés” – motivikus zene a 21. században. Október 29. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)
