Ha azt hallja egy művészetbarát, hogy Csók, akkor Klimt vászna jut eszébe. A tangó, ha utolsó, Bertolucci párizsi történetének jeleneteit hívja elő memóriája mozijában. A Négy évszak pedig a Pietà maestro di violinójának mesterművét. Aki elment a győri egyetem hangversenytermébe, tanúja lehetett Vivaldi és Reinhardt találkozásának, és most már azt is tudja, hogy szól crossoveresen a Swing à la Django sajátos interpretációjában.
Iván Csaba
Kis híján olyan érzésem támadt a koncertet hallgatva, mintha Marseille-ben (a) Le Vintage Club környékén, a kikötői negyedben sétálnánk. Ott fordul elő, hogy egy valaha szebb napokat látott színház kertjében Vivaldit játszanak, a túloldalon sinti swing szól Reinhardt modorában, míg odébb vérforraló tango argentino van műsoron – már csak az arab zene „hiányzott” az eredeti illúzióhoz. Ebben a zenés kavalkádban a kristálytiszta barokk muzsika észrevétlenül átváltozik manouche swinggé, majd egy könnyed fordulattal a sanzonok közt találjuk magunkat à la française, aztán bossa nova szól (ebben Seres Vilmos klarinétos otthonosan mozog), hogy végül észrevétlenül visszavigyenek Vivaldihoz. A fundamentum, a 4 Season már címadásként minden nyelven telitalálat. Ha Ottone in villára kereszteli a világon legtöbbször előadott kamaradarabját – mint első operáját – nem asszociálunk tájakra, emlékekre és hangulatokra, nem pendít meg bennünk érzelmi húrokat. Vivaldi legnépszerűbb műve Amszterdamban 1725-ben az Il Cimento dell’ Armonia e dell’ Inventione vagyis A harmónia és a találékonyság erőpróbája című 12 hegedűversenyből álló sorozatban jelent meg. Az exkluzív kiadás tartalmazza a tételekhez írt Vivaldi szonetteket is, vagyis a 8-as opus kuriózum az életműben, valójában rendhagyó barokk kori „megzenésített vers”. A promotáló hercegnek fedte fel a tervét: „minden bennük ábrázolt dolgot pontos magyarázattal láttam el”. Aki ismeri a verseket, szóról szóra, sorról sorra követheti, hogy adaptálja a komponista a szonettet a muzsika nyelvére. Jó zenei memóriával megáldva a következő szövegrészlethez eldúdolhatja a Tél záró motívumát (ha zenész, a saját szólamát): „Sirokkó, bóra, ezerféle kófic / rohama csap rád zúgó szél hadaknak – ilyen a tél / hát, de van benne jó is…”
Ebben a prezentálásban azért ez nehezebben megvalósítható, mert a zenei humor eredője pont az volt, hogy bár ugyanazt halljuk, de mégsem ugyanúgy. A metamorfózisban kiemelt szerepet játszott a gitár (Piazzola és az ex-Yes tag Steve Howe óta tudjuk, hogy a barokk mester művei remekül adaptálhatók a hangszerre) , a hegedű és a klarinét triumvirátusa, hiszen más technikával, de ezek a flamencótól a tangóig a dél amerikai zenében és a jazzben is polgárjogot nyertek. Mivel a koncerten elhangzott, hogy 25 októberében a Vivaldi-programmal fellépési lehetőséget kaptak a Carnegie Hallban, kínálta magát a nézőpont: eredetiségben mennyire lehet majd nóvum ott ez a produkció? A Swing à la Django vezetőjének, Lombos Pálnak a „vörös pap” – ahogy a Vivaldit emlegették – egyik ötlete kapóra jött, ugyanis a zenekar pontos összetétele nincs meghatározva az eredeti kottában sem. A barokk tradíciók követői esetén egy vonósnégyest szól (két hegedű, egy egy brácsa meg cselló), rásegítve a basso continuót végig precízen hozó akkordhangszerrel (ami lehetett csembaló, hárfa, orgona, lant vagy mint esetünkben a gitár), illetve a basszus regisztert nyomatékosító instrumentum (cselló, fagott – itt praktikusan a bőgő). Vivaldi felváltva játszatta minden tételnél a hegedűsöket – mert emberpróbáló a szólamuk interpretálása. Ez a produkció Baranyi Zoltán klasszikus zenei jártasságára, világzenei affinitására, pontos és virtuóz játéka épül, a „koktélhoz” járul még jó érzékkel rázva vagy keverve egy jó adag francia manouche swing. némi argentin bossa nova, egy dózis cigányzene (eufemisztikusan autentikus balkáni népzene) – és kész a Django pop, ahogy ők nevezik.
A közönség maximalista kisebbségében azért maradhatott hiányérzet. Nem a fáradtnak tűnő felkonfok miatt, melyek gyakran nem az előadott muzsikához kapcsolódtak, ilyen előfordul, ha hat nap alatt játszanak hét koncertet. (Tanulság: nem szabad beülni az aznapi második koncertre). Az a néző nem lett maradéktalanul „kiszolgálva”, aki igényli és kedveli a muzikális meglepetést, a lehetséges, de előre nem kiszámítható extrát, a muzsika energiával teli áradását. A barokk köztudottan elvárta zenészeitől az „önálló” díszítéseket, vagyis az improvizáció „őse” bevett gyakorlatnak és elvárásnak számított. A zongorista például a crossover jegyében intenzívebben legyen jelen, keljen versenyre a hegedűvel és a klarinéttal egy sokkal karakteresebb bluesos, ragtime-os, swinges hangzásra törekedve, megtámogatva egy az eltérő műfaji gyakorlatot követő árnyaltabb dobolással. Béla Fleck legutóbb a Müpában a bluegrass jegyében megmutatta a Rhapsody in Blue crossoveres interpretálásakor, milyen az a kegyelmi pillanat, mikor egyszerre tud valaki virtuóz és szórakoztató lenni. Vivaldi és a 4 seasons ezt tálcán kínálja. Legjobb, ha Django Reinhardt-ra hallgatnak: „A jazz azért vonzott, mert megtaláltam benne azt a formai tökéletességet és hangszeres precizitást, amit a klasszikus zenében csodálok, de ami a populáris zenében nincs meg.”
(Swing à la Django – 4 Seasons. Győr, november 17.)
