A félreértések elkerülése végett tartózkodtam az unikum-élmény meghatározásról, jóllehet az is igaz: a Filharmónia Magyarország „Budapest Unikum” bérletének nyitóestjéről van szó. A szórend-cserét az indokolja, hogy ezúttal a népszerű gyomorkeserű kedveltségéhez képest összehasonlíthatatlanul ritkább – mondhatni, unikális – élmény részesei lehettünk. És hogy a kivételességet fokozzuk: valamennyien, tehát az előadók csakúgy, mint a hallgatóság.
Fittler Katalin
Már a tények is alaposan indokolták, hogy ez a hangverseny az unikum-sorozatban kapjon helyet. Madaras Gergely karmester, akinek ez a hatodik éve zeneigazgatóként a Liége-i Királyi Filharmonikus Zenekar élén, együttesét szülőhazájába/városába hozta. Vallónia egyetlen (egyben Belgium legnagyobb) szimfonikus zenekara most lépett fel először magyar földön. Madaras, aki angol és francia zenekarok után a leghosszabb időt ezzel az együttessel töltötte, jogosan tekintheti „sajátjának”, annál is inkább, mivel a közös munka idején jelentős mértékben bővítette repertoárját magyar szerzők műveivel (többek között felvételt készítettek Dohnányi Ernő összes szimfonikus alkotásából). A közös intenzív munkának köszönhetően, nyilvánvalóan mást (többet, lényegibbet) tud megmutatni karmesteri elképzeléseiből, mint ha alkalmi együttesek irányítójaként lép pódiumra.
Hogy ez a fellépés nem csupán egy a sok közül, arról a műsorválasztás is tanúskodik: magyar művel kezdődött, a második részben pedig Liége szülöttének, César Francknak d-moll szimfóniája kapott helyet. A köztük felcsendülő versenyműnek is van „aktualitása”: azon a Stradivari-hangszeren hallhattuk, amelyen egykor Jacqueline de Pré vitte sikerre. Az „Ex du Pré-Harrell” csellón Várdai István szólójával csendült fel Edward Elgar e-moll gordonkaversenye. A különlegességeket fokozandó, a nyitószám magyarországi bemutatója volt John Adams hangszerelésében Liszt kései zongoraműve, A gyászgondola második verziójának. És akinek ennyi jó kevés – a ráadásszám is megtervezett volt: a zenekar játékának értékeit felszínre hozó tétel, Fauré Pelléas és Mélisande szvitjének nyitótétele.
A zenekar érezhetően a „bemutatkozás” lehetőségének kijáró összeszedettséggel játszott (nyoma nem volt a vendégszereplés alkalmi jellegének). Egyik erősségének a kitűnő gordonkaszólamot éreztük – minden bizonnyal inspirálóan hatott rájuk Várdai István jelenléte, s ennek hatása az est folyamán mindvégig érvényesült. Várdai István rendszeres fellépője koncertéletünk rangos eseményeinek. Jóllehet, a Bécsi Zeneakadémia tanára, és nem elhanyagolható mennyiségű nemzetközi koncertmeghívásnak tesz eleget, jut ideje – többek között a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetőjeként – a hazai zenei életre is. Öröm látni a nézőtéren helyet foglaló, szép számmal megjelent csellistát (művészt kevésbé, de tanárt és diákot annál inkább) – de legalább olyan öröm, hogy akik őt hallani jöttek a koncertre, csak elenyésző mennyiségben távoznak a szünetben.
A Gyászgondola nyitószámként remek ötlet volt. Míg a kései zongoradarabok egyikeként leginkább csak speciális összeállítású műsorokban kap helyet (ennek megfelelően alig ismert napjainkban is), most az érdeklődés reflektorfényébe került a zenekari színekkel többdimenzióssá varázsolt hangzás (a képzett zenészek figyelmét a színvilág sem terelte el az izgalmas, a maga korában rendkívül előremutató harmóniáktól, hangzatfűzésekről). Utána jött a csoda: Elgar gordonkaversenyét hallgatva nehéz volt elképzelni, hogy a bemutató hallgatósága nem ismerte fel értékeit, s csak több évtizedes késéssel indult el az ismertség-népszerűség útján. Utóbb arra lehet gondolnunk: a szólistában lehetett a hiba – igaz, a magasra tett mérce olyan kihívás, amelynek kevesen tudnak ilyen fölényes virtuozitással (mondhatni, könnyedén) megfelelni. Ráadásul Várdai István – kitűnő karmester-partnerével összhangban – a műben rejlő frappáns szellemességet is kifejezésre juttatta. Szikáran úgy jellemezhetnénk, rendkívül információgazdagsággal szólaltatták meg a kottába rögzítetteket. De megérdemlik a lelkesedést: minden mozzanatukban éltek a tételek, részletezően kidolgozott tablókként sorjáztak. Olyan előadás tanúi lehettünk, ahol nem „kellett” figyelni, hanem természetes volt, hogy a hallgató figyel, hiszen semmiről sem akar lemaradni! A közös munka haszna hasonlóképp mutatkozott meg a szimfónia előadásakor, ahol a játékosok szellemi „jelenlétét” az is serkenthette, hogy városuk szülöttének művét akarják ezúttal is sikerre vinni. Sikerült is!
Madaras Gergely karmesteri teljesítményének értékelése korábban is könnyű feladatnak bizonyult – most, amikor az általa „nevelt” együttest irányította, műhelytitkaiba is betekintést nyerhettünk. Értő kottaolvasáshoz szoktatta a hangszereseket, így az interpretált szólamok összerendezésére koncentrálhat. Mozdulataival nem „utasít”, hanem együtt-lélegezve azokkal a játékosokkal, akik épp új frázist, motívumot indítanak, minden kisebb-nagyobb szegmens indulására figyel. (Továbbra is gyakorló) fuvolista lévén, a levegő-gazdálkodás tudatosításával plasztikusan formált felületeket hív életre. Madarasnál mindenre „van idő”, ami kiváltképp azért figyelemreméltó, mert a sűrű hangulati váltások mindegyikéhez van kifejező irányító gesztusa. Ettől villódzik nála a hangzás, és válik izgalmas eseménysorozattá a kontrasztáló részletek egymásutánja. A hirtelen váltások sorába hatásosan ékelődnek a hirtelen megtorpanások, megállások. Tehát, sohasem adott ritmusértéknyi szüneteket tartanak az előadók, hanem értelemszerűen tagolják a – mit is? Papíron: formát, a hallgató számára: a mondanivalót. Az időgazdálkodás erénye, hogy a leggyorsabb, legvirtuózabb részletekben sem érződik a kapkodó sietség. És ami az egész est csodája: a dinamikai skála rendkívüli szélessége. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a suttogó pianissimókat, követtük a hangszerelés-irányította fontos történéseket – és gyönyörködtünk a tetőpontokban, az örömteli-diadalmas megérkezésekben. Hasonló érzelmi skálát járhattak be az előadók is, akik fegyelmezett játékukkal elérték ezeket a magaslatokat – és jó volt látni, ahogy a tételek végén oldódik bennük a sohasem görcsös figyelem (feszültségről aligha beszélhetünk), és felszabadult mosollyal nyugtázzák együttes teljesítményüket. Amelynek értékelésekor nem járhatunk távol az igazságtól azt állítva, hogy a zenekar mint egység, jobb muzsikus, mint amennyi a játékosok tényleges (technikai) tudásából adódna. Ez a többlet egyértelműen a karmester érdeme. (Korántsem irigylésre méltó utódának, Lionel Bringuier-nek a helyzete.)
(Liège-i Királyi Filharmonikus Zenekar, km.: Várdai István – cselló, karmester: Madaras Gergely. Liszt, Elgar és Franck művei. Zeneakadémia, november 22.)
