2007. március 17-én együttesét, a Gulbenkian Zenekart vezényelte a Zeneakadémián Lawrence Foster. Az est meglepetését az adta, hogy ráadás-számként Kodály-művet játszottak, a Galántai táncokat. És korántsem csupán gesztusból, a magyar közönségnek: érezhetően a „sajátjukként” interpretálták ezt a repertoárjukba tartozó kompozíciót. Ekkor jegyeztem meg Lawrence Foster nevét. Aki azóta többször látogatott Budapestre, vendégkarmesterként. November végén a Nemzeti Filharmonikus Zenekart inspirálta nagyszerű teljesítményre.
Fittler Katalin
Az idő múlása csak a felszínen hagyott nyomokat; a 83 éves dirigens apró léptekkel jelenik meg a pódiumon, és időbe telik, amíg elfoglalja ülőhelyét a dobogón. Ám amint az első avizót adja, érezzük atmoszférateremtő erejét. Kisugárzása van; és ha első pillanatban azt vettük észre, hogy – miként többnyire jellemző az időseknél – „összement”, csakhamar megtaláljuk e testi jelenség eszmei rokonát Thomas Mann regényében, A kiválasztottban. A gazdag repertoár stílusismeretével, lényegretörően irányító mozdulatkészlettel egyaránt sugároz zene- és életszeretetet. Olyan dirigens, akire nemcsak „kell”, hanem érdemes is figyelni. Aki partnernek tekinti a zenekari játékosokat, bizalmat szavazva nekik. Erre egyfajta reflexió lehetséges: igyekezettel méltónak bizonyulni, vagyis – közhelyesen szólva – tudásuk legjavát adni.
Hirtelen mintha megváltozott volna a hangzástér: nemcsak a terem akusztikájának köszönhetően hallhattuk differenciáltnak a hangzást, hanem, mert a nagylétszámú zenekar valamennyi tagja szólistáktól elvárt felelősséggel muzsikált, nem csupán lejátszva, ami szólamkottájában szerepel, hanem annak tudatában, hogy (különböző pillanatokban különböző funkciójú, jelentőségű) alkotóeleme a születő hangzás-egésznek. Artikulált motívumok, szegmensek sorjáztak, szerves egységet alkotva.
A nyitószám (Brahmstól a Változatok egy Haydn-témára) rögtön próbára tette a közönséget: bizony voltak, akik a jól felépített variációk sorába beletapsoltak (ilyenkor derül ki, mennyire felületes a zeneirodalom-ismeret, még a viszonylag repertoárdarabnak tekinthető műveknél is!) A beletapsolás a későbbiekben is megismétlődött. Karmestere válogatja, hogyan reagál az ilyesmire (kézfeltartással jelzi, hogy a tetszésnyilvánítás éppen nem aktuális, vagy esetleg – különböző hangsúllyal, némi iróniával – mintegy szentesíti a gyakran pusztán a művek ismeretének hiányosságából adódó tapsot). Foster elegáns megoldásként a Berlioz-tétel tapsát azzal legalizálta, hogy felállította az adott tétel kiváló szólistáit. Sőt – ha már közvetlen a légkör, fokozzuk tovább – meg is szólította a közönséget. De nem rendreutasítóan vagy népművelőn, hanem zenére irányuló megjegyzéssel, megemlítve, hogy Toscanini a Mab-scherzót megkülönböztetetten igényes (nehéz) zenekari anyagként értékelte.
Richard Strauss zongorára és zenekarra komponált Burleszkje komoly erőpróba a profi együttesek számára is. A szólista Denis Kozhukhin (szintén visszatérő vendég a Nemzeti Filharmonikusoknál) elképesztő energiával győzte a mű kihívásait s aligha lehetett panasza partnereire! Az „energiabomba” aztán megmutatta, hogy korántsem csupán fölényes technikai tudásával képes lehengerelni hallgatóságát: ráadásként a rövid Csajkovszkij-darabban (A templomban) érzékeny billentéséről, választékos hangszín-igényéről is meggyőzte hallgatóságát.
A műsor második részében Berlioz Rómeó és Júliájából hallhattunk zenekari részleteket. 17. opuszát 36 évesen komponálta a szerző (kilenc évvel a Fantasztikus szimfónia, és öt évvel a Harold Itáliában című brácsaszólós szimfóniája után). Amit hangszereléséről tudunk, részben olvasmányainknak (műismertetéseknek) köszönhetjük. Ezen a hangversenyen tobzódtunk az akusztikus hangszín-élményekben, amelyek jelentős része a hangszerelési lelemények eredménye. Tehát, hangzó zenetörténeti tapasztalatokat szerezhettünk, a kitűnő előadásnak köszönhetően. Bátran állítható: az egész est folyamán nem hallottunk egyetlen jelentéktelen hangot sem. A dinamikai skála nemcsak rendkívül széles volt a leheletfinom pianissimóktól a grandiózus fortissimókig, hanem a játékmódok változatosságával mintegy „térélményt” is adott. Nem lehetett panasz a dallamjátékhoz szokott hegedűszólamokra sem, amikor akár szólisztikus fúvóshangszeren felcsendülő dallamot kísértek. Remekelt a brácsaszólam is, öröm volt hallani a tündérhangokat, a zizegő háttér-felületeket csakúgy, mint a pizzicato-szakaszokat. Látványnak is imponáló volt az ütősök népes csapata – és tegyük hozzá rögtön: ritkaság, hogy egyetlen kirívó, csúnya-kemény hangzás sem zavarta a maradéktalan gyönyörködést.
Foster nemcsak a zenekart, hanem a budapesti közönséget is ismeri: készült tehát ráadással, Weber eredetileg zongorára komponált tételével (Aufforderung zum Tanz), Berlioz hangszerelésében. A tétel végéhez közeledve, a hatásos generálpauza „csapdájába” sokan beleestek: abban a hitben, hogy a nagy fokozással véget ér a tétel, – ezúttal ráadásul hosszantartó – tapsviharban törtek ki (sokan). Nemcsak „nagysikerű” estnek lehettünk részesei, hanem olyan zenei élménynek is, amelyet ezúttal az előadókkal közösen éltünk át.
(Brahms, Richard Strauss és Berlioz művei. Nemzeti Filharmonikusok, km.: Denis Kozhukhin – zongora, karmester: Lawrence Foster. November 24. Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)
