A Pannon Filharmonikusok Pécsett és Budapesten elismerésre méltó vállalkozással tette emlékezetessé bérleti koncertsorozatának november végi estjét. November 29-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönség katartikus élményhez jutott a Kaddis című koncerten, amelyen Penderecki, Korngold és Bernstein művei hangzottak el.
Fittler Katalin
Időről-időre szembesülünk azzal, hogy a „kerek számú” évfordulókról való megemlékezéseknek felbecsülhetetlen a haszna. Mert nemcsak „egyszer használatos” alkalmi művek születnek, hanem a bemutatás lehetősége értékes kompozíciókat is életre hívhat. A programszervezőknek, előadóknak pedig lehetőséget kínál különleges műsorösszeállításhoz. A kaddisról általában szokás tudni, hogy ősi zsidó gyászima, azonban már a szövege kevésbé ismert – pedig abból kiderül (egyik) eredete, vagyis, hogy dicsőítő himnusz, ha úgy tetszik, hálaének, életigenlő tartalommal. Hosszú története során kialakult több verziója pedig szinte feljogosítja az alkotókat, hogy sajátos interpretációjuknak megfelelően alakítsák, használják fel. Mindez előrevetíti, hogy fennkölt szertartás részesei lehettünk befogadóként, különleges katekumenek, akik a művészi élmény(ek) hatására némiképp másként hagyják el a koncerttermet, mint ahogyan érkeztek. És ebben, természetesen, a művészi interpretációnak is jelentős része van.
A színpad-közeliség meghatározó sajátossága Kesselyák Gergelynek, így nem véletlen, hogy monumentális tablókban gondolkozott. Nyitószámként Krzysztof Penderecki Kaddis kantátáját választotta, amelyet – bensőségesebb „kamara” trióként – Erich Korngold Pészahi zsoltára követett, majd a második részben monumentális vállalkozásként Leonard Bernstein III. (”Kaddish”) szimfóniáját. Penderecki kantátája a łódźi gettó felszámolásának 65. évfordulójára készült, zsoltárának megkomponálására Korngold a szövegíró rabbitól kapott felkérést. A szövegértést mindkét esetben vetített fordítás segítette. Más kérdés, hogy az anyanyelvű szöveg olvasása mennyiben vonja el a figyelmet a zenéről, olyan esetben, amikor mindkét komponens „ismeretlen” a befogadó számára. Ki-ki maga választ – és ennek megfelelően őriz meg más-más fajta emléket az előadásból a hallgató. Ráadásul körültekintő tervezésről tanúskodik az is, hogy nem egyetlen szopránszólistát kértek fel az igényes szólamok előadására, hanem a három műben három énekesnő lépett fel: a lengyel Izabela Matula vállalt részt a kantáta sikerre vitelében, a zsoltárban Molnár Ágnes vett részt a megszabadulás ünnepének felidézése által az emelkedett atmoszféra megteremtésében. A grúz Ketevan Abuladzének jutott a Bernstein-mű igényes, ám hálás szerepe. A Penderecki-műben Matula mellett szólistaként az orosz Valentin Dubovskoyt hallhattuk. Valamennyien a pódium mellett az operaszínpadon is otthonosak, így nem véletlen, hogy értő-átélt interpretációjukkal szinte színpadot teremtettek a pódiumon. Az sem véletlen, ha a közönség kevés figyelmet szentelt a feliratoknak… Az est közreműködője volt a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba), a Szimfóniában pedig továbbá a Cantemus Fiúkórus (karigazgató: Szabó Soma).
Aki „gyászzenékre” készült a program olvasatán, annak örömteli meglepetést okozhatott a zenei kidolgozottságnak köszönhető „abszolút zenei élmény” – tehát, szövegértés (program) nélkül is gyönyörködtető volt a zene. Felemelő, megindító, néha szívhezszóló – de mindenképp olyan, amelynek személyes megszólítottságot köszönhettünk. Ez a hatás leginkább a Bernstein-műben érvényesült, ahol a narrátor szövegét magyar nyelven közvetítette Mácsai Pál (a többnyelvű kompozícióban a legszemélyesebb mondanivalót hordozó gondolati folyamat anyanyelvű értése alapvető fontosságú!) Aki felvétel(ek)ről ismeri a kompozíciót, netán azon szerencsések közé tartozik, akik jelen lehettek a budapesti, szerző-vezényelte előadáson, tanúsíthatják: felbecsülhetetlen többletet kaptunk ezáltal. És főképp: Mácsai Pál zseniális interpretációja által. Nem vitás: elsöprő erejével háttérbe utasította az előzőleg (legtöbbünk által először) hallott műveket. Ez maradt a legemlékezetesebb élmény, nem kis részben azért, mert a sajátos Isten-ember reláció többlet-elgondolkodnivalót adott azoknak, akik most értették meg teljességében a bernsteini koncepciót.
Csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk a zenekarról (és az énekkarról). Fantasztikus intenzív jelenlétet igényelt mindhárom mű. Külön elismerés a kamaramuzsikusként maximálisan helytálló zenekari művészeknek a Korngold-mű megszólaltatásáért. Kesselyák Gergely inspiráló irányításával „hitvalló” meggyőződéssel szólalt meg minden hang. A monumentális tablókon örömmel fedeztük fel az apró részletek kidolgozottságát, ami a dinamikában a sohasem jelentéktelen halk hangzások szépségében mutatkozott meg. Abuladze szívhez szóló éneke (az altatóban, a szimfónia Pietá-jelenetében) az alkotó- és előadóművész Bernstein emberi érzékenységéről árulkodott. Értékes, tartalmas, szép este volt.
(Kaddis – Penderecki, Korngold és Bernstein művei. Pannon Filharmonikusok, Nemzeti Énekkar, Cantemus Fiúkórus, narrátor: Mácsai Pál, karmester: Kesselyák Gergely. November 29., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)
