„Kerouac Úton című regénye ugyanazt tette az irodalommal, mint Charlie Parker és John Coltrane a jazz-zel” (Keith Shadwick)
Iván Csaba
Kerouac evangéliumában ott az ígéret: „hirtelen egyetlen kagylóvá vált előttünk az egész ország, vártuk, hogy megnyíljék, és fölcsillanjon belsejében a gyöngyszem”. Nem az író találta meg, az otthagyott feleség gyerektartási követelése elöl menekülve otthontalan utazgatásból állt az élete. Az önpusztításban bizonyult a második legtehetségesebbnek. Nem láthatta, hogy a bíztatására útnak indult kortársai emersonisták mardtak-e. A törzsolvasói bibliaként forgatták a Mőbiusz-szalagra gépelt művet, nem érdekelte őket, hol húzódik a valóság és a fantázia határa, az sem, hogy a hagyományos kronológia csak „járókeretül” szolgált a bizonytalanoknak, a történetnek nincs se eleje se vége. A kegyelmi pillanatban hittek, a gyöngy megtalálásában. Ezért került az irodalmi kánonba a Proust À la recherche du temps perdu-jét idéző tudatfolyam, ami nem könnyed olvasmány, sokan félre- vagy nem értették, néha végig sem olvasták. De a jazzkedvelők polcán ott lesz az idők végezetéig igazolva régi rádiós műsorom mottóját: Kezdetben volt a jazz, aztán az úr megteremtette a világot.
A jazzmitológia Hésziodosza a regényben végig allegóriaként használja a műfajt. A muzsikusok az olimposzi istenektől származnak. Felvázolja a jazztitánok családfáját Louisianától: „Kezdetben volt Louis Armstrong, aki New Orleans mocsarai között fújta csodálatos dallamait” – nem vonult többé indulókat harsogva, mint az elődei. „Ragtime-ot csináltak, majd Roy Eldridge swingje „rengette meg az egész jazzvilágot a rádió útján”. A titanomachiaként a lázadó muzsikusok harcár írja le a fennálló zenei „világrend” ellen Chicagoban, majd a New Yorkba telepedés után. Aztán felbukkant a bebop, amikor az elődök „Miles Davis-szel játszottak” együtt Harlemben, Charlie Parker „megismerkedett a szédült Thelonius Monkkal és a még kergébb Gillespie-vel”, és felbukkant Kansas Cityből „Lester Young, a komor, szent félkegyelmű, akiben a jazztörténelem öltött testet. Ők voltak az amerikai bebop-éjszaka gyermekei”. Androgünként tekintettek szét a színpadról, az undergroundok pedig utánozták öltözködésüket, viselkedésüket még karcos beszédüket is. Eksztatikus rituáléként élték meg a koncertjeiket: „Vadászat volt a szám címe, Dexter Gordon és Wardell Gray fújták eszeveszetten, a hallgatóság tombolásától kísérve”. A zen hívei szelídebb metaforával fogalmazták meg benyomásukat: „Szent Virágként lebegtek a levegőben, fáradt arcok a Jazz-Amerika hajnalán”.
Az 1940-es évek végén Amerika Hangja a jazz volt, a tekercs megíráskor még népzeneként hallgatták. Közbeszéd tárgya volt, mint az időjárás, a zenéről a természet mitologikus ereje jutott eszükbe, a paradicsom, a purgatórium, még a pokol is (ha free szólt). Ezért archaikus ízű Kerouacnál minden koncertleírás – mint a világtalan zongorista, George Shearing fellépése a Birdlandben: „…belelendült, arcán lágy mosoly ömlött el, rángatózni kezdett a zongoraszéken előre-hátra, eleinte lassan, majd ahogy a zene üteme gyorsult, egyre sebesebben… a futamok hatalmas, bús áradásban ömlöttek a billentyűkre, szinte záporoztak”, Dean a végén teátrálisan a gazdátlan zongoraszékre mutatott: „Megürült isten trónusa, csak csend maradt utána”. Frappáns az „emersoni kommuna” és a muzsikustitánok életének párhuzamba állítása is. A közösség tagjának lenni egy karizmatikus tehetségnek is egyszerre lehetőség és felelősség. Ha nem alkalmazkodik, a gazdálkodók vevőiket, a zenekar a közönségét veszíti el. Sonny Rollinst szilenciumait és az író lakatlan hegytetőn töltött hónapjait az ehhez szükséges energiával feltöltődés motiválta. Kerouac persze mindenre vágyó maximalista: „Azt akarom, hogy jazzköltőnek tartsanak, aki hosszú bluest fúj egy jam sessionben vasárnap”.
Ám a kötet megjelenésekor, 1957-ben már javában zajlott a hatalomátvétel, amit a jazz a mai napig nem hevert ki. A r&b-ban gyökerező beatzene berúgta az ajtót, és popularitása miatt pillanatok alatt „ellopta a show-t”. A trónra Woodstockban ült fel, ezután Wight szigetére meg Kaliforniába zarándokoltak a hippik új prófétákat keresve. Altamontban fellépett a „nyelvöltögető” Rolling Stones is, az ideális szimbiózis alkimistáit, akiket az ellenkultúra paneljei tettek sikeressé, a nonkonformizmus és a hedonista élethabzsolás. Majdnem mindent megkaptak, amit akartak, és bele sem haltak.
A kör bezárult, a jazz ihlette a beatköltőket, ők pedig a 20. század rockzenészeit. David Bowie, Van Morrison, Bruce Springsteen és Bob Dylan nyilatkozatai nem véletlenül csengenek egybe a könyvről: „Megváltoztatta az életemet, mint mindenki másét”.
(Részlet Iván Csaba tanulmányából, amely teljes terjedelmében a Gramofon folyóiratunk 2025 tavaszi számában jelenik meg. A kiemelt képet John Cohen készítette, 1959-ben)
