Hazánkban kevéssé ismert, a nagyvilágban azonban a kortárs jazz-zongoristák egyik legtöbbre becsült képviselője Fred Hersch. Első saját ECM-felvételén hét saját szerzemény, valamint néhány örökzöld hallható szólóelőadásban. Mal Waldron, Paul Bley, Chick Corea és Keith Jarrett után most Hersch öregbíti a müncheni kiadó hírnevét magányos játékával.
Máté J. György
Manfred Eicher producer/kiadóvezető, ki tudja, hányadszor, telitalálattal büszkélkedhet: világszerte népszerű labeljén immár Fred Hersch legújabb gyűjteményét is gondozhatta. Az 1955-ben az Ohio állambeli Cincinnatiban született muzsikus az introvertált, elegánsan melodikus kompozíciók és kifinomult harmonizációk szerzője és mesteri előadója; nevezték már – méltán – „a jazz Chopin”-jének, illetve „a jazz Philip Glass”-ának. Eddig tizenhétszer jelölték Grammy-díjra; s ami még ennél is sokkal többet mond: ő az első jazzpianista a világon, aki egy héten át léphetett fel szólóban a New York-i Village Vanguard klubban.
A Silent, Listening az első Hersch-lemez az ECM-nél, de ez nem azt jelenti, hogy a pianista most dolgozott először Eicher keze alá. 2021 novemberében improvizatív duóalbumot (The Song Is You) készített a label számára Enrico Rava trombitással. Az alkalmi kettős egy luganói stúdióban dolgozott, és Hersch annyira megkedvelte az ottani akusztikát, hogy szólólemezét is ugyanitt vette fel 2023 májusában. A mostani lemezen ugyanaz a hangszer szólal meg, mint a korábbi sessionön.
Milyen általános megállapításokra juthatunk Hersch zenéjét hallgatva? A hangzás kristálytiszta, hangok és csendek tökéletes arányban kerültek a felvételre. A sorjázó rövid darabok rejtélyesen kiszámíthatatlanok, még akkor is, ha – standardek esetén – ismerjük a témát. Klasszicizmus és modernség, mesterfokú technika és visszafogottság egyszerre jellemzi Hersch világát. Némi óvatosággal „kortárs impresszionizmus”-nak is nevezhetnénk, amit itt hallunk. Akármilyen jelzőt keresünk is, tény, hogy Eicher Herschben igazi ECM-előadóra talált, aki a kiadó általános profiljába vágó kamarajazzt művel, olyan zenét, mely több kapcsolatot tart az európai klasszikus hagyományokkal, mint a swingérzéssel, vagy a blues-zal. Billentése „klasszikus”, életérzése modern. Nincs a felfogásában semmi ódivatú. A rögtönzés tetten érhető úgy a zeneszerzői, mint az előadói gyakorlatában. Egyes felvételekből hiányzik a dallam, sőt, akár a metrum is. Hol „cikkcakkosnak”, máskor „pointilistának” nevezhetjük Hersch játékát, melyet alkalmi forte akkordokkal ellenpontoz. Végig meghatározó szerep jut a szellősségnek, a játék terének. Ismét egy pompás mű került ki az ECM műhelyéből: a tizenegy darab eldönthetetlenné teszi, mit becsüljünk jobban az albumban: a kiváló komponista vagy a szenzációs előadó munkáját.
De ne feledkezzünk el az örökzöldek interpretációiról sem! A válogatás maga is igényes: Billy Strayhorn Star-Crossed Lovers-e, vagy Sigmund Romberg Softly, As In A Morning Sunrise-a épp annyira Hersch művészi karakteréhez illeszthető, mint a Winter Of My Discontent (Alec Wilder, Shakespeare és Steinbeck után szabadon), illetve a The Wind (Russ Freeman). Az Ellington-repertoárból való, a Rómeó és Júliá-ra utaló nyitószám előadása tömör, lágy és nyugodt, otthonos hangulatot sugárzó kádenciákkal. Dallamát melankolikusnak is mondhatnánk; hajnali klubhangulatot áraszt.
Téma és kidolgozás egyaránt szépséges a meditatív The Wind-ben; Freeman szerzeménye a lemez leghosszabb darabja, alaposan dekonstruált dallammal, újfajta dinamikával és Hersch váratlan, drámai szekvenciáival. Észrevétlennek hangzó balkezes figurák dominálják a sokszor feldolgozott Softly, As In A Morning Sunrise-t. A szám végül a két kéz perkusszív dialógusává terebélyesedik. Hersch feldolgozásának modellje minden bizonnyal Sonny Rollins változata volt a Village Vanguard-beli koncertlemezről. Az albumot a Winter of My Discontent zárja: reflektív és tágas tereket jár be, impresszionistákat idéző hangsúlyokkal, alkonyati fényekkel.
A saját szerzemények legalább annyi figyelmet érdemelnek, mint a feldolgozások. A Little Song elüt társaitól viszonylag vidám hangulatával; ez a szám eredetileg a Rava-duólemezre íródott. A jelen albumra sokkal jellemzőbbek az éteri vagy éjszakai hangfestmények. Az Aeon játékossága se tartozik a tipikus hangütéshez. Utóbbi, valamint a címadó szám azt a benyomást kelti, hogy a bevezetés és a kóda előre megírt, míg a középrészben az improvizációé a főszerep. Az Akrasia perkusszív hangjai preparált játékot sejtetnek. A cím arra utal, amikor valaki jobb belátása ellenére cselekszik. Végül emeljük ki a Silent, Listening-et, a lemez egyik legmegejtőbb melódiáját. Természetesen a pianistának azt a képességét van hivatva bemutatni, hogy szavak nélkül is mi minden kifejezhető egy efféle igényes zenedarabban. Ám meghívásként is értelmezhetjük a címet: eszerint a muzsikus arra bíztatja hallgatóit, hogy teljes figyelmükkel legyenek jelen befogadáskor. Tekintsék kivételes nyugalmi állapotnak a zenehallgatást, azt a csendes órát, amikor az éteri hangok győzedelmeskedni tudnak a világ zajai felett.
(Fred Hersch: Silent, Listening. ECM Records, 2024)
