Cziffra György művészetének mélyebb megismertetése, a virtuóz újbóli bevezetése a köztudatba – ezzel a céllal hívta életre egy évtizeddel ezelőtt a fesztivált Balázs János, s az évforduló kapcsán összegezve elégedett lehet, hiszen a zongoraművészre ismét felfigyelt a világ. A nevével fémjelezett koncerteknek örömmel adnak otthont a legnevesebb hangversenytermek, és itthon is elkapkodják a fesztivál estjeire szóló jegyeket. Balázs Jánossal Cziffra hagyatékáról, műfaji sokszínűségről, a hangok közti összefüggésekről, valamint tengerentúli tervekről is beszélgettünk.
Réfi Zsuzsanna
– Hogyan fogadta volna, ha valaki a legelső fesztivál előtt megmutatja Önnek a tíz évvel későbbi, jubileumi programot?
– Boldoggá tett volna, hogy egy évtizedet megérünk, s persze a fellépők névsora is! S bár az ember mindent megtesz a terveiért, nem gondoltam volna, hogy ilyen szeretetnek, szakmai tiszteletnek és hírnévnek örvend majd a fesztivál. Amikor belekezdtem, még az sem volt biztos, hogy egyáltalán létjogosultsága van egy ilyen kezdeményezésnek… A siker titka talán Cziffra személyiségében rejlik, amit szerettünk volna jobban kidomborítani. Ritkaságnak számítanak az előadóról elnevezett fesztiválok, hiszen ők a pillanat művészei, akiknek nincsenek kompozícióik, amelyeket tisztelgésül műsorra lehetne tűzni… Cziffra György azonban különleges helyet foglal el a kulturális életben, tehetsége, rendhagyó életútja miatt is. Bárzongoristaként kivételes átiratokat készített a kor kedvelt slágereiből, és mi az általa képviselt zeneiséget, gondolatiságot akartuk megjeleníteni a sorozatunkban. Ezért adunk teret más műfajoknak, a fúziós estjeinken gyakorta hangzik fel cigányzene, bárzene vagy jazz, ráadásul a társművészetek is megjelennek. A szervezésben részt vevő feleségemmelmunkatársaimmal és, s a kezdetkor mellénk álló partnerekkelszemélyekkel többi alapítóval úgy érezzük, gyorsan eltelt ez a tíz év, hiszen mintha tegnap lett volna, amikor a MOMKultban először beszélgettünk a fesztivál tervéről. Cziffra rehabilitálása, megismertetése volt a cél, amelyhez óriási energiával kezdtem neki, ez a lendület sokat segített az indulásnál. Ma pedig azt látom, tényleg reneszánszát éli, mindenütt ismét forog Cziffra György neve.
– A műfaji sokszínűséget némileg csodálkozva fogadta a hazai zenei szakma…
– Kicsit más a gondolkodásom, sosem akartam beszorítani magam egyetlen látásmódba, sokkal komplexebb kép él bennem a zenéről. S azt tapasztaltam, hogy a klasszikus zenei vénám is mindig gazdagodott a más műfajokkal való találkozásoktól. Cziffra annak idején Mezei Máriával turnézott, s Liszt is kora opera és dal slágereit dolgozta fel a Schumann-dalok mellett. Tőle ugyancsak megtanulhattuk: a publikumot ki kell szolgálni a gondolat nemes értelmében. Nem hiszek a közönségnevelésnek abban a módjában, hogyha eljátszunk egy olyan művet, amelyet nem értenek, attól majd megszeretik… Nem, akkor csak csalódottan mennek haza. Remekműveket, jól megismerhető darabokat kell olyan kisugárzással játszani, amelyektől valami többletet kap a publikum. Változott a világ, és ezt észre kell venni. A zene fogyasztó közege is változott, hiszen régen csak szalonokban hangzott fel, ma pedig már akár több ezer embernek játszunk. Nem dughatjuk a homokba a fejünket, a klasszikus zenének akkor van jövője, ha olyan műveket hallhat a közönség, ami miatt máskor is örömmel jön a hangversenyekre.
– A Cziffra Fesztivál különleges programjai hamar megtalálták a maguk publikumát?
– Már a legelsőn is olyan fellépőink voltak, mint Vásáry Tamás, Záborszky Kálmán, Snétberger Ferenc, vagy Szakcsi Lakatos Béla vagy Lajkó Félix… S megteltek a termek. Akad a publikumnak egy olyan rétege, amelynek tagjai „mindenevők”, minden jó zenét szeretnek, de arra is számos példa akadt már, hogy a zeneakadémia közönségből sokan megjelentek a jazzklubokban, a könnyűzenei publikum egy részét pedig a klasszikus zene koncerteken láttuk viszont. Fontos társadalmi nyitás ez. Hiszen mindkét műfajt lehet avíttan művelni, de úgy is, hogy kapukat nyitunk a másik felé. Cziffra ugyanolyan zseniálisan játszotta Liszt, Grieg szerzeményeit, mint Horváth Jenő vagy Karády Katalin slágereit, s az emberek követték a bárokba. Nem a műfaj, hanem az előadó, az előadott mű a lényeg. Örülünk, hogy sokan kíváncsiak ránk, vannak, akik ismeretlen programok, előadók esetében is bizalmat szavaznak nekünk. Hamar megszületett az a törzsközönségünk, amely évről évre visszatér, s mindig sikerül bővítenünk is.
– A fúziós koncertek ráadásul a fellépőket is új kihívások elé állítják.
– Sikerült új irányokba vinni a művészeket, hiszen fellépett nálunk Rúzsa Magdi, Kovács Kati, Halász Judit vagy Lakatos Mónika is, s mindenki számára emlékezetesek voltak ezek a műfaji találkozások. A Concerto Budapest AC/DC-t játszott Keller András vezényletével, aki azt mondta, életének egyik legnagyobb katartikus élménye volt ez az előadás… A felkért művészek is igyekeznek a fesztivál szellemében válogatni, Fazil Say például jazzimprovizációkkal érkezikett, Vadim Repin magyar cigányzenéből táplálkozó remekművekből válogatet hozott. Mindenki próbál integrálódni a Cziffra-féle, sokszínű zenei örökségbe. Szeretem, hogy új dolgok születnek, s örömet szerzünk a közönségnek. Ezt kell továbbvinni, mert akkor fogja zenénk a XXI. században elvárt szerepet betölteni. Komolyan vesszük a tehetségtámogatást is. Tíz év alatt több, mint hatvan fiatalt díjaztunk, több száz ifjú muzsikus játszott a koncertjeinken, mesterkurzusokat tartottunk, mentor- és ösztöndíjprogramot hívtunk életre. Hangszervásárláshoz, külföldi tanulmányokhoz segítettük a fiatal művészeket, sőt még egy olyan innovatív projektet is elindítottunk, amelyen azokat az ifjú tehetségeket díjazzuk, akik klasszikus zenei ötleteikkel képesek megszólítani a publikumot. Ha ugyanis azt szeretnénk, hogy egy évtized múlva is legyen, aki jegyet vált a hangversenyekre, építeni kell a közönséget, s változik a forma, az elérési mód. Egy dolog azonban nem — értéket csak értékkel lehet létrehozni…
– S ezen az új úton fontosnak tartja az improvizációt is.
– Régen az összes nagy művész — gondoljunk Bachra, Mozartra, Beethovenre vagy Lisztre — rendszeresen rögtönzött. A múlt század ötvenes éveitől vált el egymástól az alkotó- és az előadóművész, Rachmaninov volt talán az utolsó a sorban. A hangfelvételek pedig abba az irányba vitték el a művészeti águnkat, hogy a zeneszerző megírja, az előadó pedig eljátssza a darabokat, s a rögzített előadásoknak köszönhetően pedig van mihez viszonyítani. Az, hogy minden produkció megörökíthető, nagyon jó, azonban megöli az improvizációt. A rögtönzés pedig nem azt jelenti, hogy átírjuk a művet, hanem azt, hogy a magunk képére formájuk az adott dallamíveket, együtt lélegezve a hangszerünkkel, figyelve a partnerek rezgéseire, s mindig az adott közönségre, teremre szabva a produkciót. Talán azért is tekintek kicsit másként az improvizációra, hiszen családom révén gyerekként is magamba szívtam a jazz-rögtönzéseket, amiért roppant hálás vagyok a sorsnak. Liszt korában a zeneakadémiai felvételi során alapkövetelménynek számított az improvizáció, amikor egy adott dallamra kellett rögtönözni. Ezt visszahoznám napjainkba is, hiszen aki nem kreatív, aki nem érti a hangok közti összefüggéseket, annak minden eljátszott dallam teljesítmény csupán, és nem tud adni, mögöttes tartalmat közvetíteni az előadásával. Arról nem is beszélve, hogy elképesztő felvételek születtek már az ismert művekből, amelyeket szinte lehetetlen túlszárnyalni. Másképp kell hát ma előadni ezeket a darabokat, fontos, hogy a saját egyéniségünkkel színesítve szólaljanak meg. A növendékeimnek is próbálom saját magukhoz elvezetni. Az ember igyekszik inspirálni őket, azt azonban nekik kell tudniuk, hogy mit gondolnak az adott kompozícóról, mit szeretnének átadni, elmondani az előadásukkal. Az egyedi hang megtalálása a lényeg, s ebben segíthet a rögtönzés is.
A Balázs Jánossal készített interjúnk hosszabb változata a Gramofon (nyomtatott folyóirat) 2025 tavaszi lapszámában lesz olvasható.
A kiemelt kép – amelyen Cziffra György keze látható koncert közben – Kresz Albert munkája. Balázs János portréfotóit Csibi Szilvia készítette.
