Fellini filmje juthat eszünkbe, mikor látjuk, hogy a Newsweek és a Wiener Zeitung, a Magyar Hírlap és a Világgazdaság, a Mozinet, és a Filmvilág, a PC World és a PC Guru, a HammerWorld és a Muzsika meg a Színház ugyanarra a sorsra jut: megszűnik a nyomtatott változata. És a lista messze nem teljes, a hajdan népszerű megyei lapok is lassan a finisszázsra készülnek. Visszavonhatatlanul beköszöntött egy új világ. Nem az a legfontosabb kérdés most az „utasoknak”, hogy szép-e. Mert ha nem tetszik valakinek, a hajó akkor is megy.
Iván Csaba
A covid alatt, mikor leállt az élet, egy zenekar vezetőjét ugrattam – mivel jóban vagyunk – hogy na, most majd kiderül, hogy kibírják-e az embereknek a hétköznapokban a kultúra és művészet nélkül. Ironikus provokációmra lakonikusan válaszolt: persze. Warhol még összekacsinthatott Galileivel, hogy a halálos ágyán elhangzott szállóigévé lett utolsó mondatát – E pur si muove (azaz Mégis mozog) – azért nem kell olyan komolyan venni, de tévedett. A hajó ment tovább. Nem az alkotó kreativitás tűnt el, a művészet társadalmi szerepe és megítélése változott. Az utóbbi ötven évben ráadásul turbó fokozatba kapcsolva apokaliptikus jellegű folyamatok zajlottak. A művészek, a közönség (meg a tollforgatók és billentyűakrobaták) hirtelen a Bermuda háromszögben találták magukat, ahol a magabiztosság meg tud inogni
A bárka kikötött
Noé bárkáján még „rend” volt, mindenki beilleszkedett a hierarchiába, pragmatikusan alkalmazkodott a túlélés ösztönétől vezérelve. Alkalmazottja volt az épp uralkodó császár vagy szultán, gróf vagy herceg udvarának, aki szolgálataiért megfizette. Évszázadokig eljárt a kultúra így a tengelyén, míg a hajó ki nem kötött. A fogyasztói társadalom mindenre eladható és megvásárolható termékként tekintett, aminek ára van, amit a szavatossági időn belül értékesíteni kell. A zene (a többi művészetekkel együtt) pillanatokon belül az entertainment része lett, amit marketing logikával népszerűsítettek, hogy jól fogyjon. Ebben kiemelt szerepe lett a nyomtatott sajtónak (majd idővel a rádiónak és a tévének). Ezért a művészek – meg az igricek is – egy prosperáló export-import vállalat alkalmazottjaiként „árulták” a portékájukat a „piacon”. Idővel beszálltak a reklámkészítésbe is, mivel rájöttek, hogy abból jól meg lehet élni. Még az állam néha a közösség „nevében” tett néha kísérletet a közös jövő érdekében, hogy mecénásként lépjen fel, de ilyenkor előbb-utóbb magának vindikálta az ítélkezés jogát is.
A metamorfózis jegyében bukkantak fel olyan varázsszavak, mint az ipari formatervezés, az alkalmazott grafika, a zenében pedig a fusion. Az AI generálta muzsikák tűntek fel a Grammy jelöltjei között. A muzsika a szórakoztatóipar része lett, a piac logikáját követve ezért tűntek el a slágerlisták, az aranyborjú oldalára az értékesítés számai kerültek. Úgy jártak a zenészek, a sajtó és a közönség, mint az események következményét nem sejtő kíváncsiskodó katasztrófa turisták a cunami érkezésekor. Pillanatok alatt kerültek a kukába VHS kazetták, régen a kocsiba kazettát, CD-t vittünk a zenehallgatáshoz, ma a fedélzeti computer bármit prezentálni képes. Emlékszem még, mikor Pege Aladár árulta a CD-it, láttam a dedikált lemezek megszállottjait aláírásra várva, de a fiatalok már csak online kommunikálnak, és lemezt sem vesznek. Ha valaki költözik, mit nem visz magával biztosan a lexikonok, enciklopédiák és szótárak mellett? Hiszen a neten mindent megtalálható.
Earth without ART is just ‘EH’?
A tartalommegosztók, zeneszolgáltatók piaci hatalomátvételéhez csatlakoztak a közösségi oldalak, mire a tradicionális lemez és CD eladások radikális kétszámjegyű visszaesést produkáltak százalékban, és az első szám már az 5-ös fölött volt. Kényes kérdésekre kellett válaszolni. Kinél van a patikamérleg, ami objektíven ítél az értékekről? Hiszen a zenefogyasztó közönség jobbára nem zeneértő, emocionálisan közelít a produkcióhoz, a kritikusok állításait vagy elhiszi, vagy nem. Ráadásul ott van még a fontos „ízfokozó”, a sznobéria, amire Fáy Miklós utal, mikor azt írja: „Az avantgárd zeneszerzés túlnyerte magát a XX. század második felében”. Ki dönti el, meddig művészet a zene? Hol van a határ a komoly (és a komolytalan) könnyűzene között, mikor például az esztrád jegyében operaénekes lép fel egy big banddel, és a repertoár popdalokból áll? A mulatós értékes muzsika, ha jól fogy?
A modell mindig ugyanaz. Mi lett az eredménye, mikor a tömegturizmust ipari méretűre generálták a profit maximalizálása érdekében? Tízezrek tapossák egymást a Mona Lisa előtt (bár most épp új helyre kerül), és melegítik a lencsefőzeléket a Szent Márk téren.
A trend elérte a zenei fesztiválokat is. Mi történt? Még Montreux is alkalmazkodott, és csendben esztrád jelleget öltött. Galambok ültek a verebekhez, a zenészek a közösségi oldalakon reklámozzák a portékát naponta, eladni akarnak és önmenedzselni. Figyelmet várnak, méltatást, nem recenziót. A fiatal generáció a social media hullámain szörfözik, a nyomtatott lapok eltűntek az életükből. Ők a neten publikálnak. a blogokra már este felkerülhet egy „koncertbeszámoló”, ami a napilapoknál pár nap, heti és havilapoknál hetek és hónapok telnek el. Miért írnának még létező nyomtatott, vagy profi online lapokba, ahol még szfinx-szel, vagyis az olvasószerkesztővel is meg kellene küzdeniük? A lapszerkesztők érzékelték a veszélyt, nem csak az eladott példányszám csökkent, de eltűntek a fiatal szerzők is. Logikusan, hiszen a blogokon az online sportoldalaktól eltanult módszert követhetik, a transzfergurukra hivatkozó átigazolási szappanoperákat pusztán a zenei élet pletykáival elég helyettesíteniük. Az új generáció másként olvas, az etalon rövid, érdekes és bombasztikus, nem a hitelesség és szakszerűség a fő szempont. A meanstream felületeket már bárki szerkesztheti, írhatja, a profi régi „motorosok” – akik még ismerik a műfajokat, szerkesztési és stiláris elveket – nem „túl motiváltak”, hogy ezen megjelenjenek, a dilettánsok pedig konokul gyártják tényektől és adatoktól hemzsegő hosszú (kiadott lemezekről és együtt fellépő zenészekről) a nekrológjaikat – amit az új generáció el sem olvas, mert, ha érdekli, a neten bárhol megtalálja. A kör bezárult.
Láttunk mi már varrógépet és esernyőt véletlenül összetalálkozni a boncasztalon, Warhol Campbell konzerves dobozai is ismerősek, de mikor kiállítási tárgy lesz egy galériában a falra ragasztott banán, vagy a felakasztott ruhafogasok – akkor azért csóválhatjuk a fejüket. Persze attól még Galileinek igaza van, és a hajó is megy tovább.
(Az alsó képen: Pege Aladár, forrás: Gramofon-archív)
