Lassan két éve, hogy forgalomba került Beethoven szimfóniáinak összkiadás-jellegű kiadványa, a Deutsche Grammophon gondozásában. A szimfóniáknak a teljes sorozatként is jelentős diszkográfiája nem jelentett problémát: a kiadó fantáziát látott abban, hogy terjessze a Verbier Fesztivál zenekarának produkcióját, Takács-Nagy Gábor vezényletével. Kínálkozott a lehetőség: vezényelje koncerteken is e sorozatot, azzal a zenekarral, amellyel kitűnő munkakapcsolatot ápol immár két évtizede, a MÁV Szimfonikus Zenekarral.
Fittler Katalin
Takács-Nagy Gábor műhelyfoglalkozásainak köszönhetően 2005-től minőségi változás állt be a MÁV zenekari vonóskar munkájában-teljesítményében, 2008-tól a zenekar első vendégkarmestere volt, 2010 és 2012 között pedig vezető karmestere és művészeti vezetője lett, 2018-tól állandó vendégkarmester. Ebben az évadban a Zeneakadémián rendezett négy koncert után a sorozat ünnepélyes fináléjára, a szimfonikus termés királyékszerének előadására március 28-án került sor a Müpában.
Anélkül, hogy konkrét adatokkal megválaszolható lenne, összeállítható olyan (némileg költői) kérdéssor, amelyben folyamatosan szűkül a résztvevők köre.
- Vajon hány karmesternek adatik meg, hogy pályája során Beethoven valamennyi szimfóniáját vezényelhesse?
- Vajon közülük hánynak jut ehhez állandó együttes?
- Vajon mekkora időtartamon belül kerül sor erre a projektre?
- Vajon megörökítésre kerül-e a produkció?
- Vajon közülük hányan kapnak ismételten hasonló lehetőséget?
Nos, már csak az a kérdés, a fenti kérdéssor kedvezményezettje, Takács-Nagy Gábor kap-e lehetőséget arra, hogy másodszor is lemezre vegye Beethoven kilenc szimfóniáját? A henglemezpiac ismeretében ez nem valószínű, de ne is legyünk telhetetlenek! Inkább térképezzük fel, hogyan sáfárkodott eme második ajándékcsomaggal a karmester, vagyis, kiket juttatott maradandó élményekhez és tanulságokhoz! A zenekar tagjai között minden bizonnyal szép számmal vannak olyanok, akik egyik-másik szimfóniát már játszották, akár több karmester irányításával is. Olyankor bármekkora idő távlatából feltűnnek az interpretációs különbségek, kiváltképp, ha egyazon dirigens vezeti a betanulás folyamatát is. Amikor viszont vendégkarmester közli az együttes által megszokottól való eltérő kívánságait, talán még élesebben mutatkoznak meg ezek a „törésvonalak”.
Ritka lehetőség, hogy valamennyi szimfóniát ugyanazzal a karmesteri olvasattal játszhassák – óhatatlanul is megszaporodik az általánosítható/általánosított tanulságok száma, és azzal a többlet-haszonnal jár(hat), hogy Beethoven más kompozícióiban is ugyanezt a gondolkozásmódot fogják érvényesíteni. Olyan terep alakulhat ki, ahol anyanyelvi biztonsággal tudnak kommunikálni, ami fantasztikus többlet olyan zenei világban, ahol egymás tőszomszédságában kapnak helyet különböző korok, stílusok értékes produktumai.
A továbbiakban tehát – vagyis, az első koncert első hangja előtt – ajándékozó-társául szegődik a zenekar a karmesternek, és ily módon nemcsak beérik a közös munka gyümölcse, hanem egyúttal más dimenzióba kerül a zenélés: örömforrás lesz, amelynek hatása mind a pódiumon, mind a nézőtéren érvényesül. Ez történt, érezhetően felfokozott légkörben március 28-án. Élményt-váró közönség jött, korántsem az utolsó pillanatra időzítve az érkezést. Akiknek már az is élmény, hogy eljutnak egy hangversenyre a Müpába, kiélvezték az épület megunhatatlan atmoszféráját. De nemcsak közösségi-társasági szempontok vezérelték a nézőket (habár azok sem lebecsülendőek), hanem minden bizonnyal része volt a korai érkezésben annak is, hogy – tudatosan vagy ösztönösen – úgy akartak a koncertterembe lépni, hogy kint hagyják a köznapi gondjaikat-problémáikat, és teljes szívvel-lélekkel a zenét akarják befogadni.
Voltak, akik csak ott szereztek tudományt arról, hogy a különleges alkalomnak további megajándékozottjai is vannak: azok a zeneakadémiai hallgatók, akik a zenekari muzsikusok társaságában részt vehettek a IX. szimfónia előadásában. A zárótételben a Nemzeti Énekkar társult a hangszeresek együtteséhez, szólistaként pedig Tuznik Natália, Schöck Atala, Brickner Szabolcs és Kovács István lépett pódiumra. A fiatal szoprán (az 5. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny különdíjasa) a megbetegedett Rácz Rita helyett vállalta a fellépést, Kovács István pedig Kováts Kolosnak azt a gesztusát juttatta a hangversenylátogató eszébe, hogy ő Verdi Requiemjében tekintett el a kotta (akárcsak biztonsági megoldásként való) használatától. Kovács István eme gesztusa az Örömódában még közvetlenebbé tette „mondandóját”.
Takács-Nagy Gábor – a tőle megszokott módon – rövid gondolatébresztő bevezetővel „hangolta” a közönséget, amely boldogan vett részt ebben a különleges teremtés-folyamatban, ahol a csendből megszületett a hang, a kiteljesedő hangzás – és az érzelmi utazás szeretet-himnuszba torkollott. Az interpretáció erejét mi sem minősíti jobban, mint hogy aligha reklamálta volna bárki is a Müpában egyébként szinte állandósult feliratozást. Anélkül, hogy „értettük” volna Schiller hangokba foglalt gondolatait, egy hullámhosszon voltunk az előadókkal – vélhetőleg nem távol mindattól, ami a komponista személyes közlendője volt.
Utólag is emlékezünk megannyi szép részletre, hangszínekre – és tónusokra, amelyek korántsem kottába írt előadói utasítások megvalósításaként jöttek létre. Feledhetetlenek a puha, ám korántsem testetlen halk hangzások, elsősorban a kórusnak köszönhetően. És az a biztos formálás, amelynek köszönhetően plasztikusan kelt hangzó életre a végtelen világ-egész kitüntetett darabja. Nem véletlen, hogy kitartó taps adott hosszas codát e programnak. Amelyet talán nem is kellene megrögzíteni (hangfelvétellel) – találja meg helyét a hallgatók emlékezetében! Sokáig.
(Beethoven: IX. szimfónia. Km.: Tuznik Natália – szoprán, Schöck Atala – alt, Brickner Szabolcs – tenor, Kovács István – basszus. Km.: Nemzeti Énekkar – karigazgató: Somos Csaba, karmester: Takács-Nagy Gábor. Március 28. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)
A kiemelt képen Takács-Nagy Gábor, az elsó képen az est énekes szólistái a karmesterrel. Fotók: MüPa / Nagy Attila
